A kollektív bűnösség elve alapján telepítették ki a magyarországi németeket

2016. január 19. 11:46 MTI, Múlt-kor

A győztes nagyhatalmak a második világháborút lezáró potsdami konferenciájuk végén megállapodtak, hogy a Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon maradt német lakosságot vagy annak egy részét "szervezett és humánus módon" át kell telepíteni Németországba, arányosan osztva el őket valamennyi megszállási övezet között. A kitelepítés ügyét a győztes Csehszlovákiában és Lengyelországban a kormányra, a vesztes Magyarországon viszont a Szövetséges Ellenőrző Bizottságra (SZEB) bízták. Magyarországon e kérdésben viták alakultak ki a koalíciós pártok között és az Ideiglenes Nemzeti Kormányban is. Végül a többség támogatta a németek tömeges kitelepítését (eufemisztikusan "kimozdítását") a bácskai magyarok és a bukovinai székelyek letelepítése, a földosztással összefüggő igények miatt, valamint azért, mert Csehszlovákia helyet sürgetett a Felvidékről áttelepítendő magyaroknak.

A magyar kormány májusban szóbeli jegyzékben 200-250 ezer németnek a szovjet megszállási övezetbe történő kitelepítéséhez kérte a Szovjetunió jóváhagyását. A SZEB-et vezető szovjet Vorosilov marsall augusztusban 400-450 ezer német kitelepítésének előkészítésére szólította fel a kormányt, amely november elejére 303 ezer nevet tartalmazó, részletes kimutatást készített. A SZEB 1945. november 30-án értesítette a magyar kormányt a németországi Szövetséges Ellenőrző Tanácsnak a magyarországi németek kitelepítésére vonatkozó előírásairól, ezek félmillió ember kitelepítését tették lehetővé.

A kitelepítésről végül a kisgazdapárti Tildy Zoltán vezette magyar kormány 1945. december 22-én határozott, a rendelet december 29-én jelent meg. Ez a hazai német kisebbség kollektív felelősségének elvén alapult, és kitelepítési oknak tekintette, ha valaki magát az 1941. évi népszámlálás idején német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallotta, ami fontosabbnak minősült még a háborús bűnösségnél és az SS-tagságnál is. Kitelepítésre kötelezték azokat is, akik tagjai voltak a Magyarországon 1938 novemberében szerveződő Volksbundnak, illetve "bármi módon támogatták a hitlerista szervezeteket". (A Volksbundba sokan csak kényszerből léptek be, a katonai sorozások sokakat elrettentettek ettől, a szervezettség nagyrészt formális volt, így a Volksbund-tagság alapján történő későbbi kollektív büntetés mindenképpen igazságtalannak minősíthető.) 

A kitelepítés ellen tiltakozott, illetve felemelte szavát mások mellett Bibó István, aki akkor a Belügyminisztériumban dolgozott, Mindszenty hercegprímás, valamint a Szociáldemokrata Párt. A rendelet végrehajtási utasítása 1946. január 15-én jelent meg, eszerint a kitelepítés alól mentesítettek aránya nem haladhatja meg az adott helység német lakosságának 10 százalékát, a mentesítésről egy bizottság kénye-kedve szerint dönthetett. A kitelepítettek állampolgársága megszűnt, vagyonuk az államra szállt.

A kitelepítés 1946. január 19-én kezdődött, az első vonat Budaörsről indult. Az első hullám a Budapest környéki falvak német lakóit érintette, majd a Dunántúl, a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl következett. A többször is leálló kiszállítások 1948. június 15-én értek véget, addig mintegy 130-150 ezer embert az amerikai, 50 ezer embert a szovjet megszállási övezetbe szállítottak, a korábban elmenekültekkel együtt 220-250 ezer lehetett a Németországba kerültek száma. Magyarországról a Szovjetunióba mintegy 70 ezer (más források szerint 40 ezer) németet hurcoltak el, ahol harmaduk elpusztult a munkatáborokban. Becsült adatok szerint a hazai német nemzetiségű lakosság száma a kitelepítés után 200-300 ezer közöttire volt tehető. Jellemző, hogy a félelem és megpróbáltatások miatt az 1949. évi népszámláláson német anyanyelvűnek mindössze 22 455-en, német nemzetiségűnek pedig csupán 2617-en vallották magukat.

A németek kitelepítésének hivatalosan az 1949. október 11-én megjelent kormányrendelet vetett véget. A rendelet értelmében a Magyarországon maradt, a kitelepítés alól mentesített német nemzetiségű lakosságnak biztosították azt a jogot, hogy szabadon válasszák meg lakóhelyüket, és eltörölték a munkavállalásukra vonatkozó korlátozásokat is. A német kisebbség helyzete nem sokat javult, többségüket az ötvenes években "hazaárulóként" és "osztályellenségként" kényszermunkára küldték a Hortobágyra, a német iskolákat bezárták, a "fasisztának" minősített német nyelvet az iskolai oktatásból is száműzték.

A nyomás később enyhült, de a pártállami időszakban a magyarországi német kisebbség jobbára csak sajátos kultúráját őrizhette, az anyanyelvi oktatás, művelődés intézményes feltételei hiányoztak. Az 1993-ban megszületett nemzetiségi törvény tette lehetővé a német kisebbségi önkormányzatok megalakulását. A 2014-ben megválasztott Országgyűlésbe a többi hazai nemzetiség mellett a német nemzetiség is szószólót delegálhatott, aki akár anyanyelvén is felszólalhat. A rendszerváltás óta Magyarország több településén rendszeresen megemlékeznek a német nemzetiségű magyar állampolgárok kitelepítéséről, Szili Katalin, az Országgyűlés akkori elnöke 2007 novemberében a magyarországi németek elüldözésére emlékező, a Parlamentben rendezett nemzetközi konferencián bocsánatot kért a németek kitelepítéséért.