Hat ember a történelemből, akire ösztönzőleg hatott a karantén unalma
2020. július 2. 10:42 Múlt-kor
William Shakespeare
A leghíresebb angol drámaíró életét szinte végigkísérte a pestis: kisgyermekkorában szülővárosa, Stratford-upon-Avon lakosságának egy jókora szeletét vitte el a kór, és későbbi élete során többször is át kellett vészelnie a londoni színházi élet teljes leállását a fertőzés okán.
Mivel az életéről igen kevés kortárs forrásból származó információ áll rendelkezésre, Shakespeare életének kutatói sok szempontból a sötétben tapogatóznak. A járványok azonban biztos, hogy kettős hatással voltak a drámaíró életkörülményeire: jelentős bevételkiesést hoztak, egyúttal azonban rengeteg időt adtak neki új művek alkotására.
Sokak szerint egyik leglehangolóbb és legszomorúbb darabja, a Lear király az 1606-os londoni pestis idején született. Az biztosan tudható, hogy ugyanebből az időszakból származik a szintén komor Macbeth, továbbá a tragikus Antonius és Kleopátra is.
Ezt megelőzően elképzelhető, hogy a Szeget szeggel, az Othello, valamint a Minden jó, ha a vége jó egy 1603-1604-es járvány során születtek, amikor a város minden színháza bezárt.
Korábban, az 1590-es években mintha egy jóval nagyobb kreatív periódusa is lett volna, ennek során körülbelül 12 hónap alatt felkerült társulata, a Lordkamarás embereinek kínálatába a Tévedések vígjátéka, a II. Richárd, a Szentivánéji álom, a Rómeó és Júlia, valamint a Lóvátett lovagok – és talán az állítólagos „elveszett” Shakespeare-darab, a Nyertes szerelmi fáradságok is.
A kutatók szerint e darabok legalább egy része, de akár mindegyike is az 1592 és 1594 közötti, szintén pestis által okozott színházi zárvatartás idején íródhatott.
Annyi bizonyos, hogy Shakespeare jól ismerte a pestist és a miatta hozott intézkedéseket. A Rómeó és Júlia ötödik felvonásában János barát a következőt meséli Lőrinc barátnak, amikor a Rómeónak címzett üzenet célba érkezése felől érdeklődik:
„Elmentem egy mezítlábas baráthoz,
Ki gyámolítja a betegeket,
Hogy elkisérjem és meg is találtam,
De minthogy azt hitték a városőrök,
Hogy mind a ketten oly helyen forogtunk,
Hol döghalál és fertőzet lakik,
Ajtónk lezárták és mi ottrekedtünk.
Így Mantovába el sem érkezénk.”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
