A háromkirályok csontjai miatt épült fel a gótika egyik csodája, a kölni dóm

2020. október 14. 17:06 Múlt-kor

A kölni katedrális helyén a Kr. u. 6. században már keresztény templom állt. Ezt a templomot a 9. század derekán felváltotta egy korai román stílusú dóm, amelyet 873-ban szenteltek fel. A templom közel négy évszázadon keresztül látta el funkcióját, ám Köln városa, amely 785 óta érseki székhelyként is működött, a 12. század közepére kinőtte a templomot. Ez nagyban a város méreteinek és gazdasági súlyának volt köszönhető.

Az Észak-Itáliát Flandriával összekötő kereskedelmi utak mentén fekvő Köln lakosainak száma egyre növekedett és a 13 század közepére elérte az 50 ezer főt, így Nyugat-Európa legnépesebb városai közé emelkedett. A román stílusú Hildebold-dóm azonban nem az oda látogató helyi hívők miatt nem felelt meg a feladatának, hanem sokkal inkább a dómot felkereső zarándokok száma ugrott meg jelentősen.

Miután I. Frigyes német-római császár elfoglalta Milánót, Rainald von Dassel kölni érseknek alkalma nyílott arra, hogy a kölni dóm számára megszerezze Gáspár, Menyhért és Boldizsár földi maradványait. A háromkirályok ereklyéinek Kölnbe szállításával a város, de legfőképp a dóm zarándokforgalma a sokszorosára nőtt. A templom nem bírta a látogatók tömegét, így az érseknek lépnie kellett. A főpap a régi katedrális helyébe egy új, gótikus építményt képzelt el.

A munkálatok 1248 augusztusában a régi dóm lerombolásával indultak meg. A rossz nyelvek szerint a kicsivé vált román templomot, maguk az építtetők gyújttatták fel, hogy megkönnyítsék a munkákat. A kölni érsek nem szeretett volna lemaradni a korabeli európai trendektől és a francia földön található, az akkor még épülő gótikus csodát, az amiens-i katedrálist tekintette etalonnak. Az építéssel Gerhard von Rile, latinosan Meister Gerardus építőmestert bízták meg, aki 1271 áprilisáig felügyelhette a munkálatokat, amikor is élete tragikus végett ért: a templom körül felhúzott állványzatról a mélybe zuhant.

Az építkezés 1288-ban egy kis időre újra elakadt, amikor a kölniek elűzték az érseküket. 1322-ben azonban elérkezett a nagy nap, felszentelték az épülő katedrális magvát, a szentélyt és az istentiszteletek alatt a papságnak helyet adó, a szentély és a főhajó között elhelyezkedő részt, a kórust. Az 1360-as években a homlokzatot építették, majd megkezdődött a déli torony építése is, amelybe 1437-ben már harangot szereltek, annak ellenére, hogy a torony még csak félkész állapotban volt.

A kölni katedrális a gótika egyik legkiválóbb építménye, amelynek homlokzatát nem a falak, hanem a grandiózus méretű ablakok uralják. Az építők generációkon keresztül követték a középkor virágkorában elfogadott alaptételt: „Isten a világosság”. Persze ennek ára volt: ahhoz, hogy a csúcsos boltívek be ne omoljanak, és a vékony, égbe törő falak stabilak legyenek, kívülről támpillérekkel és támívekkel erősítették meg őket.

A katedrális építése a 15. században is folytatódott, de a század végére a tempó pénz hiányában lelassult. 1510-től már senki nem nyúlt a dómhoz, az építkezés gyakorlatilag leállt. Ennek az volt az oka, hogy Köln az évszázadok során elvesztette gazdasági vezető szerepét, és a reformáció kezdetével a katedrális építését finanszírozó búcsúcédulák árusítása is visszaesett. A templomhoz, amelynek két tornya közül ekkor még csak a déli állt (ám az is félkész állapotban), mintegy 300 évig nem nyúlt senki.

Az építkezés újraindulását az erősödő német nemzeti öntudat és a középkor eszményét felkaroló korstílus, a romantika indította el. A munkálatok 1842-ben kezdődtek és 1880-ban fejeződtek be. Az építkezés során az eredeti, az 1300 évek körül készített tervrajzokat is felhasználták. Az ünnepélyes átadásra 1880. október 15-én került sor, amelyen I. Vilmos német császár is jelen volt. Az átadott katedrális tornyai 157 méter magasra nyúltak, ezzel a dóm egészen a Washington-emlékmű megépítéséig, 1884-ig a világ legmagasabb épülete volt.

A hivatalosan Szent Péter- és Szűz Mária dómnak hívott kölni műremek a második világháborúban 14 bombatalálatot is kapott, de falai épen maradtak. A dóm méreteinek hála a szövetséges pilótáknak a katedrális remek támpontot nyújtott a levegőből, ezért semmi sem indokolta porig rombolását.

A háború után már nem a bombák, hanem az környezettszennyezés jelenti a legnagyobb veszélyt az 1996 óta a világörökség részét képező katedrálisra, amelynek homlokzati kőfelületét a savas eső folyamatosan roncsolja, a légszennyezés miatt pedig az eredetileg homokszínű falai az évtizedek múltával egyre sötétebbek és komorabbak lettek.