A férfi szerzetesekhez képest kevésbé éltek elszigetelt életet a középkori apácák
2022. február 3. 11:00 Múlt-kor
A kolostoroknak, amelyek a középkori látkép meghatározó részét képezték, több mint fele apácazárdaként működött. A zárdák belső élete és regulája igen hasonló volt a férfi szerzetesek lakta kolostorokéhoz: az apácák szüzességi fogadalmat tettek, lemondtak a világi javakról, és imádságnak, elmélkedésnek és az elesettek megsegítésének szentelték életüket. Sok apácát ma íróként vagy zeneszerzőként ismerünk, a legismertebb közülük a 12. században élt Bingeni Szent Hildegárd.
Az első szerzetesnők
Keresztény nőkről, akik esküt tettek, hogy Isten dicsőségét tanulással és jótékonykodással öregbítendő szegény és szűzies életet élnek, már a Kr. u. 4. századból is tudunk: abból az időből, amikor a keresztény remeték először vonultak el Egyiptom és Szíria világtól távol eső részeire e célból. A korszak ismert aszkétái között számos nőt találunk, például a megtért örömlányt, Egyiptomi Szent Máriát (kb. 344 – kb. 421), aki legendája szerint negyvenhét éven át élt egyedül a sivatagban.
Idővel az aszkéták közösségeket kezdtek formálni, bár eleinte csak a szertartásokra gyűltek össze, egyébként pedig a tagok a saját életüket élték, magányosan elvonulva. Azonban ahogy ezek a csoportok fejlődtek, az ott élők egyre inkább közösségként kezdtek élni: együtt laktak, étkeztek és dolgoztak, ahogy csoportosulásaik lassanként átformálódtak a mai kolostorok és zárdák előfutáraivá.
A szerzetesi szellemiség az ötödik században érkezett meg Európába, ahol aztán Nursiai Szent Benedek (kb. 480 – 543/547) alapította meg a később bencésekként ismertté vált szerzetesrendet, és dolgozta ki a szerzetesi viselkedést és együttélést szabályozó reguláját. A legenda szerint Benedek ikertestvére, Szent Skolasztika alapította az első apácazárdákat, amelyek később gyakran a monostorok közelében, de azoktól mégis elkülönülve épültek, ugyanis az apátok tartottak attól, hogy testvéreiket kísértésnek tenné ki az ellenkező nem közelsége. A Burgundiában található clunyi apátság például megtiltotta, hogy négy mérföldes körzetén belül apácazárda létesüljön.
Ellenpéldák is akadnak, sőt: olyan, úgynevezett kettős kolostorokról is tudunk, ahol szerzetesek és apácák is éltek, például Angliában a yorkshire-i Whitby vagy a svájci Interlaken közelében található apátságok. Fontos megjegyezni, hogy a középkori szerzetesi élet férfiak és nők számára igen hasonló volt, közös spirituális alapokra és gyakorlati előírásokra épült.
Eleinte a férfikolostorok és az apácazárdák is a gazdagok jótékonyságából tartották fenn magukat: jótevőik földeket, javakat, pénzt adományoztak a szerzeteseknek. Később már ezen birtokok jövedelme is elegendő volt ahhoz, hogy sok szerzetesi közösség önfenntartóvá váljon, ahogy a rendek hatalma egyre nőtt.
A 13. században a szerzetesség aszketikus eredete ismét előtérbe került olyan barátok jóvoltából, akik elutasítottak minden világi tulajdont, és a monasztikus közösségek helyett egyedül éltek, kizárólag koldulásból, alamizsnából. Közéjük tartozott Assisi Szent Ferenc (kb. 1181 – 1260), az első mendikáns vagy koldulórend, a nevét viselő ferencesek alapítója (1209), akinek példáját aztán a domonkosok (1215) és az ágostonosok (1244) is követték.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
