56-os görög pesti srácok a KGB fogságában

2022. szeptember 10. 18:00 Múlt-kor, ArchívNet

Seres Attila: Két görög „vagány” a pesti srácok között – magyarországi görög emigránsok a KGB ungvári börtönében 1956–1957 című tanulmánya az Archívnet című internetes folyóirat 20. évfolyamának 1. számában (2020) jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható.

Az 1956. évi magyar forradalom 60. évfordulójára látott napvilágot Markó György gazdagon adatolt, a „történeti nyomozómunka” folyamatát élményszerűen bemutató, ezzel a helyét akár izgalmas olvasmányként is megálló könyve Hellasztól a Práter utcáig címmel, amelyben a szerző a magyar forradalmárok oldalán harcoló görög származású emigráns, André Konstandinidisz életútját (1917–1956) rekonstruálja. A kötet hőse, aki a Práter utcai felkelők körében a katonai képesítése miatt különös megbecsülésnek örvendett, a szovjet intervenció napján, 1956. november 4-én esett el, ezzel az ő életútja tragikus véget ért.

Üllői út a Nagykörút kereszteződése felé nézve, jobbra az átjáró a Corvin (Kisfaludy) köz felé vezet, 1956 (Fortepan / Matthaeidesz Konrád)

Amikor az Ukrán Állambiztonsági Szolgálat kijevi központi levéltárában folytatott kutatásaink során átlapoztuk az 1956-ban Magyarországról a Szovjetunióba deportált magyar állampolgárokra vonatkozó dossziékat, két görög nevet – Georgiosz Caruhidisz és Damianosz Lazaridisz – is felfedeztünk bennük. Az illetők személye hamar felkeltette az érdeklődésünket, hiszen ez az ukrajnai dokumentáció, amely többek között a róluk készített szolgálati jelentéseket és a kihallgatási jegyzőkönyveiket foglalja magában, sejtetni engedte, hogy a forradalomban a barikádnak ugyanazon az oldalán álltak, ahol André Konstandinidisz is.

Igaz, az ő életútjuk annyiban talán szerencsésebben alakult, hogy 1956 sorsdöntő napjaiban nem vesztették életüket, hanem a szovjet csapatok elfogták és internálták, majd másokkal egyetemben a Szovjetunió Magyarországgal szomszédos közigazgatási egységének – a Kárpátontúli terület – székhelyére, Ungvárra hurcolták őket, ahonnan nemsokára, még 1956 végén, 1957 legelején vissza is térhettek Magyarországra.

Markó György említett biográfiáját azért is tartjuk tabudöntőnek, mert abban André Konstandinidisz életpéldája apropóján, az általa fellelt levéltári források mennyiségének függvényében, részletesebben kitér más görög nemzetiségűek esetére is, akik a magyar forradalomban vettek részt. Ezzel jelentős mértékben árnyalja azokat a korabeli magyar társadalomban meggyökeresedett, és még a későbbi magyar nemzedékekben is továbbélő sztereotípiákat, melyek szerint a magyarországi görög emigránsok egyöntetűen kiálltak a forradalmat a szovjet fegyverek segítségével eltipró, Kádár János nevével fémjelzett új hatalmi szervezet mellett.

Mint azt Szidiropulosz Archimédesz számos szociológiai érvényű kutatásából tudjuk, a magyarországi görög emigráció egy politikai kényszerközösség volt, annak tagjai zárt kolóniarendszerben – s akár hozzá is tehetnénk, hogy egy párhuzamos valóságban – élték a mindennapjaikat. Az 1960-as évek első feléig, amikor megszüntetik az 1950-ben Kőbányán létrehozott ún. „dohánygyári telepet”, s lakóit szétköltöztetik, szinte semmilyen hatással nem volt rájuk a magyar közeg. A közösség zártságában és összetartásában domináns szerepet játszott a Görög Kommunista Párt (GKP), az itteni görögség magatartását jelentős mértékben befolyásolta annak egyoldalú propagandája, a magyarországi létüket az „ideiglenesség” tudata határozta meg, vagyis az a perspektíva, hogy a fennálló viszonyok nem tartanak örökké, s előbb-utóbb visszatérhetnek majd a hazájukba, ahol folytathatják a partizánharcot.

Mivel teljes elszigeteltségben éltek, a magyar valóságot, a magyar történelmet nem ismerték, közvetlen környezetükről nem sokat tudtak. Mivel a befogadásukat, ellátásuk, életük és mindennapjaik megszervezését, egyáltalán a róluk való gondoskodást a kommunista rendszernek köszönhették, a forradalom kirobbanása félelemmel töltötte el őket. Mind a dohánygyári telep, mind az ugyancsak 1950-ben létrehozott Görögfalva (1952-től: Beloiannisz) falu lakói, illetve a más városokban megtelepedett, jelentős lélekszámú kolóniák (mint például Sztálinváros), még jobban elzárkóztak, sőt, igyekeztek megszervezni az önvédelmüket is.

Az eseményeket a nagy többségük „ellenforradalomnak” tartotta, ezért közülük sokan kivették a részüket a forradalom leverését követő repressziókból. Úgy ítélték meg, hogy hálásaknak kell lenniük magyar elvtársaiknak, és „internacionalista kötelességüket” teljesítik, amikor a szovjet tankok árnyékában hatalomra jutó új rendszer rendvédelmi és büntetés-végrehajtási szerveihez csatlakoznak. Nagy számban léptek be a Belügyminisztérium Karhatalmi Forradalmi Ezredébe (összesen 87 fő), illetve 1957–1958-tól sokan a büntetés-végrehajtás szervezetében helyezkedett el, a pálhalmai börtön és fogház (36 fő), illetve a Budapesti Országos Börtön őrszemélyzetének (12 fő) egy része a görög emigránsok közül került ki.

Az irat jelzete: Галузевий державний архів Служби безпеки України (Ukrán Állambiztonsági Szolgálat Állami Szaklevéltára), Фонд 62, Опис 2, Справа 8, Аркуш 102–111. – Eredeti, kézzel írt.

Azon görög fiatalok közül, akik a levéltári források alapján mégsem ezt az utat választották, hanem fegyverrel a kezükben harcoltak a magyar forradalmárok oldalán, Markó Györgynek ötük személyazonosságát sikerült kiderítenie (Jorgosz Delkosz, Janisz Sztavrosz, Vaszil Sztanko, Andreasz Papahrisztosz, Georgiosz Caruhidisz), kettejükét, akik a Józsefvárosban tűntek fel az egyik felkelő csoport tagjaiként, nem.

Egy tanulmányában Markó említést tesz még Sztregiosz Paganiaszról is, aki – az eddig felszínre került adatok alapján – közvetlenül nem vett ugyan részt a fegyveres harcokban, de közvetve mégiscsak belekeveredett az eseményekbe azáltal, hogy a forradalom leverése után egy pisztolyt rejtegetett az albérleti szobájának a szekrényében, amit állítása szerint az egyik munkatársától kapott. Ezek mellett már korábban is ismert volt Jorgosz Vasziliu tette: 1956-ban egyetemi hallgatóként Nagy Imre reformkommunista vonalát támogatta, részt vett a Petőfi Kör vitáiban, és ő volt az, aki 1957 elején Fekete Sándor megbízásából elvitte Párizsba Fejtő Ferenc számára a Hungaricusként emlegetett sokszorosított nyomtatványt.

Ha megszámoljuk ezeket a személyeket és hozzávesszük, hogy Fónay Jenő is egy vele készült interjúban úgy emlékezett vissza, hogy a Széni téri felkelőket két-három görög ipari tanuló is tevőlegesen segítette, akkor azt mondhatjuk, hogy legalább tucatnyi fiatallal van dolgunk, akik összességében egyáltalán nem illenek bele a görög emigránsokról 1956 kapcsán kialakult sematikus képbe, s a létszámuk miatt a szabályt erősítő kivételként sem tekinthetünk rájuk.

A magyar deportáltak kihallgatási jegyzőkönyveit végigolvasva feltűnik, hogy az egyes felkelő csoportok vagy a nemzetőrség sorait – nem parancsnoki minőségben, hanem egyszerű harcosként vagy nemzetőrként – gyarapító személyek döntő többsége, egy-egy kivételtől eltekintve, tagadta az érintettségét az „ellenforradalmi cselekményekben”, tagadta, hogy fegyvert fogott volna, és azt is, hogy bárkit ismerne a felkelők közül.

Ennek nyilván megvan a magyarázata: az életösztön, illetve a személyi és egzisztenciális kiszolgáltatottság, a félelem ezt a pszichés attitűdöt erősítette. Ezek a reflexek jellemezték Caruhidiszt és Lazaridiszt is. A Markó György és korábban már Eörsi László által is azonosított Georgiosz Caruhidisz részvételéről az eddig fellelt magyar levéltári források alapján jóval árnyaltabb képet kapunk annál, mint amit ki tudunk hámozni vallomásának szűkszavú válaszaiból.

Seres Attila: Két görög „vagány” a pesti srácok között – magyarországi görög emigránsok a KGB ungvári börtönében 1956–1957 című tanulmánya az Archívnet című internetes folyóirat 20. évfolyamának 1. számában (2020) jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható.