Modernizálta Kínát a többször félreállított Mao-utód

2014. augusztus 22. 08:21 MTI

A Szecsuán tartománybeli Kuanganban, gazdag földbirtokos családban született Teng Hszian-seng néven. A Hsziao-ping nevet 1927-ben vette fel: a hsziao (kicsi) alig másfél méteres termetére utal, a ping békét jelent. 1920-ban ösztöndíjjal Franciaországba ment tanulni, ahol a marxista eszmék mellett a bridzsjátékot is magas szinten elsajátította, és belépett a Kínai Kommunista Párt (KKP) francia szekciójába. A párt 1926-ban hazahívta, és ő pár hónapos moszkvai kitérővel tett eleget a parancsnak.

Hazatérve Mao Ce-tung köréhez csatlakozott. Részt vett a Vörös Hadsereg kiépítésében, a legendás Hosszú Menetelésben. A japán megszállók elleni háborúban a hadsereg politikai biztosaként az ellenőrzése alatt álló területeken bevezette a szerződéses rendszert és a teljesítmény szerinti bérezést.

A második világháború után a Kuomintang elleni győztes polgárháború, a Kínai Népköztársaság 1949. október elsejei kikiáltása után tagja lett a legfelsőbb vezetőségnek. 1952-ben miniszterelnök-helyettes, 1956-ban a KKP főtitkára lett, bár az igazi hatalom továbbra is a pártelnök Mao kezében összpontosult. Az 1958-as, katasztrofális következményekkel járó "nagy ugrás" után Csou En-laj mellett Teng jelentős szerepet játszott a gazdaság helyreállításában, ekkor született híres mondása: "mindegy, milyen színű a macska, ha megfogja az egeret". A pragmatikus Teng a gazdaság növekedését az anyagi ösztönzés erősítésétől és hozzáértő műszaki-menedzseri vezetéstől remélte, emiatt szembekerült Maóval is, aki ugyanezt a célt az "egyenlősdi" és a forradalmi lelkesedés révén vélte elérhetőnek.

A Mao által 1966-ban kirobbantott "kulturális forradalom" az elsők között sodorta el Tenget: minden tisztségétől megfosztották, és egy vidéki traktorgyárba küldték fizikai munkásnak. A politika színpadán csak 1973-ban tűnt fel újra, amikor a halálos beteg Csou En-laj kormányfőnek sikerült meggyőznie Maót, hogy Tenget tegye meg utódának. Teng miniszterelnök-helyettes, a Politikai Bizottság tagja lett, és meghirdette a négy modernizálást (ipar, mezőgazdaság, tudomány, hadsereg). Ezzel magára vonta a keményvonalas "négyek bandája" (Mao felesége és társai) haragját, akik Csou 1976. januári halála után ismét félreállították.

A Mao 1976. szeptemberi halálát követő belharcokban a "négyek bandája" alulmaradt, és a következő évben Tenget másodszor is rehabilitálták. Miután visszavette tisztségeit (miniszterelnöki és elnöki tisztséget sosem töltött be), három év alatt kiszorította a hatalomból a Mao örökébe lépő Hua Kuo-fenget. 1980-ban az ő emberének tartott Csao Ce-jang került a kormány, Hu Jao-pang pedig a párt élére. Teng "csak" a párt központi katonai bizottságának vezetését tartotta meg egészen 1990-ig, de mindenkor az ő szava döntött.

Mao eszméire és tanítására hivatkozva a maói gyakorlattal teljesen ellentétesre formálta Kína arculatát, és kiadta a jelszót: "Gazdagodjatok". Megnyitotta az utat az ország gazdasági felemelkedéséhez, modernizálásához, nevéhez fűződik a piacgazdaság és a külföld felé nyitás. Különleges gazdasági területeket hozott létre, teret engedett a magánvállalkozásoknak és az egyéni kezdeményezésnek. A gazdaságilag sikeres reformok társadalmi-politikai változásokat is elindítottak, de a demokráciát követelő törekvéseknek Teng keményen ellenállt. 1989-ben a központi katonai bizottság elnökeként ő döntött a diáktüntetés fegyveres leverése mellett, így őt is felelősség terheli a Tienanmen-téri vérengzésért.

A külpolitikában ugyancsak új fejezetet nyitott: 1979-es nyugat-európai körútján találkozott Jimmy Carter amerikai elnökkel; 1984-ben tető alá hozta Nagy-Britanniával azt az egyezményt, amelynek nyomán Hongkong 1997-ben visszakerült Kínához, és hasonló megállapodást ért el Portugáliával Makaó visszaadásáról. A kínai-szovjet viszony mindazonáltal továbbra is fagyos maradt.

Tengnek volt a Kínai Népköztársaság vezetői közül a legnagyobb katonai múltja, ami a munkastílusára is hatott: nem szerette a szószátyárságot, az időfecsérlést és a döntésképtelenséget, a párton belül szokatlan őszinteségével és gyakorlatiasságával tűnt ki. Utolsó éveit megromlott egészsége miatt visszavonultan töltötte, befolyása azonban nem csökkent, jelentős szerepe volt az utódok kiválasztásában. 1997. február 19-én, néhány nappal agyvérzését követően hunyt el Pekingben kilencvenhárom éves korában.

Magánéletéről nem lehetett sokat tudni: több lány- és fiúgyermeke volt, szeretett bridzselni, erős dohányos volt. A hivatalos életrajzok élete végéig csak két feleségéről tudtak, csak ezután derült ki, hogy volt egy harmadik is. Első felesége szülés közben hunyt el, a második a harmincas években elhagyta, mert túl veszélyesnek ítélte az életet forradalmár férje oldalán, halálos ágya mellett harmadik felesége állt.