Válogatott kínvallatások a múltból
2014. március 21. 21:54 Csernus Szilveszter
A kínvallatásról szóló első európai forrásunk a 13. századi Ausztriából való. Az öreg kontinensen innentől egyre gyakoribbá vált a bizonyítás ezen kegyetlen módozata, amely egyébként a közhiedelemmel ellentétben nem a középkor szimbóluma, ugyanis az újkor folyamán terjedt el igazán és egészen az 1700-1800-as évekig kellett várni betiltásához. A középkori Magyarországon csak viszonylag késve jelent meg, és kevésbé volt jellemző, mégis egy felvilágosult államfő kellett, hogy eltöröljék, miután azt nyugatabbra már betiltották. Mária Terézia 238 éve, 1776. március 22-én rendeleti úton vonta ki a büntetőjogból ezt a brutális eljárást.
A kínhalál magyarországi módozatai
A felvilágosult abszolutista királynő, Mária Terézia (1740-1780) az oktatási reformmal párhuzamosan kezdett hozzá az igazságügy megreformálásához is. Az uralkodása alatt született polgári törvénykönyv-tervezete mellett új büntető törvénykönyv is készült birodalma nyugati fele számára. Bár abban még benne volt a boszorkányság, a varázslások vádja és a súlyos testi büntetések, már tartalmazott új elveket is, mint például a kényszermunka.
Ezeket kiegészítve törölte el 1776-ban Mária Terézia rendeleti úton a kínvallatást a Lajtán innen és túl, és kivett rengeteg bűncselekményt a halálbüntetéssel büntetendők köréből. Nem véletlen nevezi a történelemtanítás a térség uralkodóit felvilágosultnak, mert hatással voltak rájuk a kor modern, nyugatról jövő eszméi, amelyek - többek között - a büntetőjog humánusabbá tételét is vallották.
A kínzás elsősorban nem a büntetésvégrehajtás része volt, hanem azt a per folyamán, a bizonyítási eljárás során folytatták le. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kínzás ne lett volna része az ítéletnek is, de annak már csak a kivégzés teatralitása, a nézősereg elrettentése volt a célja. Ilyen volt az úgynevezett minősített halálbüntetés, ami Magyarországon a kerékbetörést, karóba húzást, a felnégyelést és a megégetést jelentette.
A haláltusa „végighallgatása” jóval nagyobb hatással volt a közönségre, mint az egyszerű halálbüntetések, azaz a lefejezés és annak dehonesztáló fajtája, az akasztás esetében. Ha a bírák különösen kegyetlenül akartak elbánni az elítélttel, minősített végrehajtást is elrendelhettek. A kivégzés előtt tüzes vassal égetéssel, nyúzással és testcsonkításokkal tetézték a kivégzés fájdalmait. Ám az igazságszolgáltatás célja itt nem a halálraítélt szenved(tet)ése volt: a jogpropaganda korabeli felfogásának egyik pillére az elrettentés, a tanító-figyelmeztető szándék volt. Ezt bizonyítja, hogy nem egy esetben a bírák a minősített kivégzés végrehajtójával, a hóhérral azt a döntést közölték, hogy gyorsan ölje meg a végrehajtás elején az elítéltet, de úgy, hogy a tömeg azt ne vegye észre.
Különösen súlyos büntetéseknél alkalmazták az ún. lófarokra kötést. Ekkor a tömlöcből vagy a siralomházból az elítéltet egy deszkára vagy zsákba kötözték és a város utcáin végigvágtatva húzták a vesztőhelyig. Ennek „egyszerűbb” verziója volt, amikor szekéren vitték a kivégzésre várót a vérpadig, hogy a hóhér az odavezető úton részesíthesse válogatott kínzásokban. Amíg a tortúrák nyomán kicsikart vallomások a kínzókamrák falai között maradtak, addig a halálbüntetéssel járó kínzások szolgáltatták a régi korokban a kínzás elrettentő erejét.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
