Menekülés a népirtás elől
2013. november 26. 14:46
Nyomorban tengődő galíciai zsidók
A deportálások elrendelésekor a magyar hadsereg már hetek óta mélyen bent járt a szovjet területeken, így – figyelembe véve az előzetes felderítést is – a hadvezetésnek pontos ismeretei kellett hogy legyenek az elfoglalt területeken uralkodó állapotokról. Még ha propagandisztikus céllal is készült, de jó jellemzi a helyzetet a honvéd haditudósító század augusztus eleji leírása: „Az az érzés, hogy Kamenyec-Podolszkijnál elhagytuk Európát. Az utak járhatatlanok. Messziről ideálisan szép fekvésű falvak tűnnek fel a hajlatokban és csak amikor házaik közé ér az ember, töri le lelkét valami szomorúság. A távolról oly hívogató falvakban: nyomor, rongy, éhség és legyek milliója tanyázik. Sem betűvel, sem mikrofonnal, sem fényképezőgéppel nem tudjuk igazában érzékeltetni a valóságot. Mert, ha mindent is vissza tudna adni mondjuk a hangosfilm, azt a bűzt, amely abból a nyomorból árad, kimaradna belőle és semmiféle hasonlattal nem tudjuk kifejezni.”
A magukra hagyott, a lakosság és a felfegyverzett ukrán alakulatok által üldözött, településről településre vándorló zsidó kitaszítottak megmenekülésük fő esélyét a viszonylag közel lévő lakhelyükre való visszatérésben látták. Egy magyar katona korabeli beszámolója szerint volt mi elől menekülniük: „Ha valahol megállunk, százan és százan vesznek körül bennünket, a kenyérért, amit tudtunk összeszedni, azt mind kiosztjuk, de mi ez a szükséglethez képest. Jellemzésül a következő jelenet: Vettünk cigarettáért málnát, a rossz szemeket kiöntöttük, felnőtt emberek a földről szedték össze és úgy tömték magukba, az éhhalál szélén állnak, az ukránok napról-napra rabolják ki őket, sokat agyonvernek, az egyik községben a házukat rágyújtották, a magyar katonaság mentette ki őket és szegényes holmijukat a biztos pusztulásból. […] A Dnyeszterből naponta szedték ki a zsidó hullákat, öreg-fiatal, sőt 3–4 éves gyermekeket, de legfőképp fiatal lánykákat, megbecstelenítve, nyomorékká kínozva, hogy nem lehetett nézni őket, a mi katonáink temették el őket jeltelenül, volt nap, hogy száz is leúszott, végül már nem is szedik ki őket, csak ha a hídnál fennakad, kiigazítják, hogy tovább utazhasson.”
A korabeli hivatalos magyar iratokban törekvésüket azonban nem az életveszély elől való menekülésnek, hanem törvénytelen, az ország érdekeivel szembenálló visszaszivárgásnak minősítették, és ezért teljességgel megakadályozandónak tartották. Mindezt arra hivatkozva, hogy a magyar hatóságok kizárólag külföldi állampolgárokat vittek vissza az általuk nem régen – két éve – elhagyott szülőföldjükre. Az állítás többszörösen is hazug. A kitoloncoltak legnagyobb része ugyanis nem két éve, hanem évtizedek óta élt ott, ahonnan elvitték. Másrészt magyar állampolgárságuk csak a trianoni rendszer revíziójának a zsidóságot diszkrimináló módja miatt vált bizonytalanná.
Az újonnan Magyarországhoz került kárpátaljai területen igen sokan feleslegesnek tartották a bizonyítvány kérelmezését, mert személyi okmányaik egészen eddig e nélkül is bizonyították őslakos mivoltukat. Harmadsorban pedig a kitoloncoltak tekintélyes része magyar állampolgár volt, vagy olyan személy, aki igazolni tudta volna magyar állampolgárságát, ha erre elég időt adnak.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
