Több százezer zsidó életét menthette volna meg a Vatikán

2013. április 4. 08:57

Az utóbbi években véget nem érő vita bontakozott ki XII. Pius pápa (1939-1958) pontifikátusának megítélése kapcsán, s gyakorta elhangzott az a vád, miszerint a katolikus egyházfő bűnt követett el, amikor nem emelte fel eléggé hangját a holokauszt ellen, nem gátolta meg a római zsidó közösség haláltáborokba hurcolását, és ezzel bizonyos fokig még hozzá is járult a rémtettekhez. A Vatikán mellett több könyv is igyekezett tisztázni Eugenio Pacelli szerepét, árnyalni az egyházfő egyoldalú megítélésén, s ennek eredményeképp immáron a pápával szemben rendkívül kritikus Izrael korábbi merev álláspontja is enyhülni látszik.

Ezekben a diskurzusokban sokkal kevesebb szó esik XII. Pius elődjéről, XI. Piusról (1922-1939), aki keményen fellépett az európai totalitárius rendszerek ellen és – mai szóhasználattal élve – valóságos egyházi kampányt folytatott célja elérése érdekében. Pius szélmalomharcra volt ítélve, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy még a Vatikán sem állt mögötte teljes mértékben. Új könyvében (The Pope’s Last Crusade) Peter Eisner egy végletesen megosztott egyházról ír: egyfelől ott volt a Szentatya, aki a lehető leghatározottabban elítélte Mussolini és Hitler rezsimjét, másfelől ott voltak azok a főpapok, akik úgy gondolták, hogy a pápa karakánsága visszaüthet és a katolikus egyházon fognak bosszút állni a sértettek.

XI. Pius célkitűzését egy amerikai jezsuita szerzetes, John LaFarge segítette. LaFarge egy dél-marylandi afrikai-amerikai közösségben végzett szolgálatot, majd New Yorkba került, ahol az America című katolikus lap hasábjain élesen kikelt a faji felsőbbrendűséget hirdető mítosz ellen. Tevékenysége hamar felkeltette a katolikus egyházfő figyelmét, ezért XI. Pius meghívta a Vatikánba a szerzetest, aki Párizsban egy, a pápai tanítás irányvonalába illeszkedő szövegen dolgozott, amelyből el is küldött egy példányt Rómába, hogy kikérje a Szentatya véleményét. Nem mindenki örült azonban az aktivista-szerzetes színre lépésének; a Vatikán falain belül azonnal megindultak az intrikák, amelyek egyetlen célt szolgáltak: elnyomni LaFarge üzenetét. Ezt sikerült is elérni, miután XI. Pius Rómában 1939. február 10-én elhunyt.

„Ha sikerült volna XI. Piusnak kiadnia a tervezett enciklikát, a zöld lámpa azonnal pirosra váltott volna. Ebben az esetben a német katolikus egyháznak meg kellett volna szólalnia és el kellett volna ítélnie a németországi zsidók üldözését. Ahogyan a német és a határon túli protestáns egyházaknak is” – fejtegeti Eisner. Az utód az elhunyt pápa államtitkára és jelöltje, Eugenio Pacelli bíboros lett, aki mindent megtett azért, hogy ne derüljön fény az enciklika tartalmára; állítólag még azt is elrendelte, hogy el kell égetni minden olyan üzenetet, amit XI. Pius írt.

Az enciklika erejében töretlen volt a hit. A National Catholic Reporter szerkesztői még 1972-ben is úgy látták, hogy „általa több százezer, akár egy millió ember életét lehetett volna megmenteni”. XII. Pius tevékenysége indulatokkal teli vitát eredményezett, a gúnyosan „Hitler pápájának” is nevezett egyházfő ellen felhozott leggyakoribb vád szerint nem tett meg mindent a zsidók deportálásának leállításáért.

Piusnak a holokauszt idején tanúsított szerepe tisztázására óriási igény mutatkozott, s ezt a Vatikán is felismerte. II. János Pál pápa hivatali ideje alatt, 1999-ben hozták létre a kérdés tisztázására a Vallásközi Kapcsolatok Zsidó Nemzetközi Szervezetét (IJCIC), azonban miután a Vatikán nem bocsátotta rendelkezésre a szükséges levéltári forrásokat, a szervezet egy év után feloszlott. Eisner szerint a helyzet némiképp javult 2003 után, de még mindig nem annyit, hogy a tények birtokában valós képet kapjunk arról, hogy mi is történt pontosan a Vatikánban a második világháború idején.