Mikor lett Angliából Anglia?

2013. február 18. 15:23

2007-ben megjelent tanulmányában George T. Beech brit történész azt írta, hogy először az 1016 és 1035 között uralkodó dán király, I. Knut nevezte Angliát 'England'-nek. A Kanut néven is ismert, az angol trónt az „Angol Világ Császára” (imperator anglici orbis) címen birtokló Jelling-házi uralkodó a korabeli krónikák szerint tanácsadói unszolására határozta el, hogy a jogara alatt egyesített monarchia megteremtésével egyszer és mindenkorra lezárja az angolul beszélő alattvalók és a dánok közötti ellenségeskedést. A 17. században élt történész, John Speed 1625-ben megjelent History of Great Britain című történeti munkájában viszont arról tesz említést, hogy Egbert, Wessex uralkodója (802-839) már 819-ben elrendelte, hogy ősei, az angolszászok származási helyét ettől kezdve Angle-lond-nak, azaz Angliának nevezzék.

A Beech által felkutatott Winchester Annals egyik fejezete pontosítja az eddig homályban hagyott részleteket. „Miután Egbert 819-ben visszatért Winchesterbe, megparancsolta a meghódított királyságok vezetőinek, hogy egy bizonyos napon jelenjenek meg a város egy pontján; a nép és a klérus összejövetele után, azok beleegyezésével Egbertet Britannia királyává koronázták. Azon a napon Egbert rendeletet adott ki, amelynek értelmében a sziget neve ettől fogva Anglia, lakói pedig – legyenek azok szászok vagy jütök – angolok.”

Bár az annales hitelességét senki nem vonja kétségbe, feltűnő, hogy a 9. és 14. század eleje közötti időszakból egyetlen olyan szerző sem akad, aki megemlíti a kurta-furcsa történetet. Az eladdig teljességgel ismeretlen névadási aktus később egy walesi történeti munkában (Kings of the Saxons) és Rannulf Higden 1350-ben megjelent Polychronicon című művében bukkan fel. Higden könyvének fordítása után a 17. században több szerző is idézi, de az 1700-as években számos szerző kétségbe vonja a történet autenticitását; a 19. századi angol történetírók már alig említik, majd a 20. században teljesen feledésbe merült.

Egbert szokatlannak tetsző lépése több kérdést szül, mint amennyit megválaszol. Először is: honnan, milyen írott forrásból származik a történet? Mennyire alapszik a tényeken? Az annales rövid terjedelmű, pontos dátuma nem ismert, ahogyan a szerzője sem, a szigetország történetét pedig a 6. századtól a normann hódítás (1066) idejéig dolgozza fel. Két példányban maradt fenn: a Corpus Christi College Cambridge 339 és a BL Cotton Ms. Domitian A XIII közül az utóbbi csak másolat. A Cambridge 339 minden bizonnyal egy kompiláció, amit egy, a 12. század végén élt winchesteri krónikás állított össze.

A nyilvánvaló szövegegyezések mellett az írások között több különbség is megfigyelhető. A Winchester Annals például megemlíti, hogy Egbert már franciaországi száműzetése idején lelkesedett a katonai fegyelemért; katonai kiképzést kapott királlyá választása után; de innen ismerjük az Beornwulf ellen vívott ellenduni csatát; Mercia királyának gúnyolódásait; a wessexi hadsereg számbeli hátrányát; a szörnyű mészárlást és Beornwulf későbbi harcait is. Legfőképp pedig a már említett koronázási aktust, amely során Egbert elrendeli a névváltoztatást. Hiányzik belőle viszont Egbert Wales ellen indított 813-as hadjárata, a dánok elleni két csatája (833, 835), vagy annak említése, hogy Britannia nyolcadik királya (bretwalda) lett volna.

A névváltoztatás érvényre juttatása ellen szól, hogy a történetet először megvizsgáló történész, Sharon Turner (History of the Anglo-Saxons, 1799) szerint, ha Egbert valóban megkoronázta volna magát, akkor annak kellene lennie valamilyen nyomnak, például az uralkodói címekben vagy a korabeli oklevelekben. Márpedig ilyet nem ismerünk: az Egbert által kiadott oklevelekben és az uralkodása idejéből származó érméken Wessex uralkodója kizárólag a Nyugat-szászok Királyaként szerepel

Elképzelhető, hogy Angle-lond "megszületése" csupán a krónikás szárnyaló képzeletének múló tüneménye volt. Beech azonban erős érvet talált arra, hogy talán mégsem a 12. századi krónikás fejéből pattant ki a névadási aktus. A winchesteri találkozó alkalmával elmeséli, hogy amikor Egbert a dél-angliai városba hívta a meghódított területek uralkodóit, úgy döntött, megkíméli életüket és alattvalóivá teszi őket; ezt a lényegi információt azonban a krónikás saját magyarázatként fűzte a történethez, a papír bal margójára jegyezve fel a lényegi mondandókat, tehát elkülönítette a narratívától. Mindez pedig azt sugallja, hogy a névadásról szóló részek nem tőle származnak, mivel azt a főszövegbe illesztette, így valószínűleg egy másik forrásból vette át.

Beech szerint árulkodók lehetnek Egbert uralkodásának körülményei is. A történész úgy látja, kevéssé életszerű, hogy valaki magát Britannia királyának nevezi, majd hirtelen átkereszteli a jogara alá hajtott országrészeket Angliává. A hódításokról beszámoló, a 12. századi krónikás által többször citált úgynevezett „A” kézirat sem tesz említést az aktusról. De akkor honnan jöhetett az ötlet? Az egyik magyarázat szerint a kora középkori Európa egyik legismertebb koronázási szertartása, Nagy Károly frank uralkodó felemelkedése adhatta az ihletet. Nagy Károly miután Lombardia királyává koronáztatta magát, 800. december 25-én III. Leó pápa a karácsonyi misén Rómában a fejére helyezte a császári koronát.

A „római császárrá” (Imperator Augustus) koronázott frank uralkodó célja a Római Birodalom feltámasztása volt, s ez a példa lebeghetett Egbert szeme előtt is, aki miután megszerezte a Wessew királya címet, egész Britannia uralkodója lett. Ugyan erre semmilyen forrás nem utal, néhány ismert és kevéssé közismert részlet is alátámasztani látszik a feltételezést. Nagy Károly például több angol uralkodóval is kapcsolatban állt, közülük néhányan fel is keresték a frank uralkodót annak aacheni udvarában. Egbert franciaországi száműzetése idején szintén járhatott a nyugat-németországi városban, akár Károly udvarában is, s tanúja lehetett a császári koronázásnak. William of Malmesbury-tól tudjuk, hogy a fiatal, akkor még Wessex trónjára aspiráló férfit teljesen a bűvkörébe vonta a frankok kormányzati rendszere, átvette a frankok katonai szokásait, s elképzelhető, hogy személyesen is felvette a kapcsolatot a „római császárral”.

Mindezen kapcsolatok ellenére szinte kizártnak tűnik, hogy Egbert megváltoztatta volna királyságának elnevezését – vélekedik Beech. A történész úgy látja, hogy ha mégis sor került rá, akkor az rövid ideig tartott. Egbert uralma ekkor már ugyanis a végéhez közeledett: előbb Wiglaf, Mercia uralkodója fenyegette, 835-ben a vikingek, majd 836-ban a dánok támadták meg. Britannia tehát legfeljebb 3-4 éven keresztül volt Anglia – Egbert halálával Angle-lond tehát ködbe veszett, ahogyan az is, hogy miért és kinek állhatott érdekében a szűk kétszáz évvel későbbi névváltoztatást ily módon előbbre hozni.