Kossuth búcsúja versben és prózában
2012. július 23. 15:17
Amikor Kossuth Lajos kormányzóelnök 1849. augusztus 11-én a kora délutáni órákban Damjanich János tábornok lefüggönyözött hintóján elhagyta az aradi várat, már reménytelennek tartotta a további küzdelmet. E meggyőződésében megerősítette mindaz, amit rövidesen Lugoson a déli hadsereg táborában tapasztalt. Így aztán hiába próbálta meg őt visszatérésre bírni Bem József tábornok, Kossuth a lengyel és az olasz légió fedezete alatt folytatta útját Orsova, a legendássá vált, de vélhetően soha el nem hangzott búcsúszózatának helyszíne felé.
Az orsovai átkelő azonban meglehetősen bizonytalannak tűnt. A túlparton lévő Szerbiában mindenre számíthatott Kossuth, csak barátságos fogadtatásra nem. Nem véletlen tehát, hogy – ellentétben a köztudatban élő képpel – nem a Dunán kelt át, hanem a világosi fegyverletétel hírének megérkezte után, augusztus 17-én kíséretével a havasalföldi határt jelző kis patakon átívelő hídon áthajtatva lépett török felségterületre. Innen kísérték másnap a határállomásra, Turnu Severinbe. Itt kereste fel őt a krajovai pasa, a kerület parancsnoka, s az ő közbenjárásának köszönhetően Kossuth és kísérői másnap folytathatták útjukat Vidinbe.
Maga Kossuth így emlékezett meg orsovai tartózkodásáról és átkeléséről az Irataim az emigrációból című munkája, 1880-ban megjelent I. kötetében: „Kifejezhetlen érzelemvihar dúlta lelkemet, midőn a világosi fegyverletétel hontalanná tett. Nincs szó, mely arról fogalmat adhatna. Leborultam hazám földjére, mielőtt határán átlépnék; – zokogva nyomtam reá a fiúi szeretet búcsúcsókját; – egy csipetnyi port vettem belőle magamhoz; – még egy lépés, és – – – úgy valék, mint a tört hajó roncsa, melyet a szélvész kidob a homokra egy sivatagon. Egy török főtiszt, »Alláh«-t említve, üdvözölt barátságosan; – elvezetett a fekhelyhez, melyet isten szabad ege alatt számomra készíttetett barátságosan, és – – – kardomat kérte; lesütött szemmel, mintha szégyenlené, hogy török magyart lefegyverez.
Lekötöttem, átnyújtottam szótlanul, könnyel szememben, és ő, jó nyugalmat kívánva; magamra hagyott bánatommal. (…) Ott álltam tompa merengésben a nem magyar Duna partján, melynek habjaiba – amonnan felülről, – a magyar nemzet könnyeiből ég felé szállott vízpára csapadéka vegyült, s kis távolságban tőlem rohant tova a Vaskapu sziklatorlaszán keresztül, zúgva, morogva, mintha szitkozódnék a meg nem érdemlett végzet ellen. Én hallgattam e zúgást, mely keblem viharával összefolyt; belebámultam a méltatlanul meghiúsult honfi remények semmiségébe; és arcomon öntudatlanul a kifejezhetlen fájdalom könnyzápora ömlött alá (...)”
A kissé dagályos szöveg homályban hagyja, hogy Kossuth mikor és hogyan került „a nem magyar Duna” partjára, s az sem világos belőle, hogy mikor jutott át a Duna egyik partjáról a másikra. Noha Kossuth emigránstársainak emlékirataiból a részletek viszonylag jól ismertek voltak már a XIX. század közepén is, a közvéleményben nem a havasalföldi határon, hanem a Dunán való átkelés képe rögzült, s ezt erősítették meg azok a litográfiák és olajnyomatok, amelyek a Duna partján híveinek búcsút intő, csónakba lépő Kossuthot ábrázolták.
Ezt a képet erősítette meg már 1849 őszén egy tucatnyi másolatban terjedő kézirat, amely Kossuth orsovai búcsúszózataként vált ismertté, s amely a fennmaradt másolatok csaknem egyöntetű tanúsága szerint 1849. augusztus 15-én Orsován (néhány másolat szerint Mehádián) keletkezett volna. A „búcsúszózatnak” nincs „autentikus” szövege, az egyes másolatok között is többé-kevésbé jelentős stiláris és szövegeltérések vannak, s egyes másolók láthatóan alaposan lerövidítették a „teljes” változatot. Mégis érdemes megismerkedni vele, mert egyrészt tükrözi 1849 őszének közhangulatát, a közvélemény egy részének akkori várakozásait; másrészt azért, mert nem csupán a hazai Kossuth-kultusz egyik spontán termékéről van szó, hanem egy olyan szövegről, amely a külföldi közvélemény Kossuth-képére is hatással volt.
Hermann Róbert cikkének folytatása a Múlt-kor magazin nyári számában olvasható
Támogasd a 
szerkesztőségét!
