120 éve született Etiópia utolsó császára

2012. július 23. 13:13

Tafari Makonnen néven látta meg a napvilágot, apja rasz (herceg), II. Menelik császár unokaöccse volt. Tizennégy éves korától a fővárosban az előkelő ifjak számára alapított középiskolába járt, majd két tartomány kormányzását bízták rá. 1911-ben a trónörökös parancsára megnősült, és bár házassága nem szerelmi, hanem politikai alapon köttetett, évtizedeken át élt boldogságban feleségével, Menennel.

Jóllehet Tafarinak születésekor esélye sem volt a trónra, 1916-tól bonyolult udvari intrikák eredményeképpen ő lett a régens, aki az "ifjú etiópok" élén mérsékelt reformokra törekedett. 1923-ban felvetette országát a Népszövetségbe, a húszas évek elején első etióp vezetőként utazott külföldre: Rómába, Párizsba és Londonba. 1930-ban hosszas és kegyetlen hatalmi harc után ért a hatalom csúcsára: Négus Tafari, Ő Császári Felsége I. Hailé Szelasszié, Juda Törzsének Győzelmes Oroszlánja, Isten Választottja, Etiópia Királyainak Királya felléphetett a császári trónra.

Az új uralkodó 1931-ben alkotmányt adott az országnak, eltörölte a rabszolgaság évezredes intézményét, könnyített az adórendszeren, iskolákat alapított. Etiópia ekkor - Libéria mellett - Afrika egyetlen független országa volt, három évezredes múltra visszatekintő, folyamatos államisággal. A függetlenség azonban veszélybe került, amikor az Imperium Romanum újraalapításáról álmodozó olasz diktátor, Benito Mussolini csapatai 1935-ben megtámadták Etiópiát. Az emigrációba kényszerült uralkodó a Népszövetség genfi központjában megrendítő beszédben kért segítséget hazájának, a szervezet erejéből azonban erőtlen szankcióknál többre nem tellett.

A császár csak 1941-ben térhetett csak haza angol segítséggel. Első beszédében még "új korszakot" hirdetett, de hamar kiderült, hogy az új kor nemigen különbözik az előzőtől. A lényegi változások elmaradtak: nem történt földreform, nem költöttek az oktatásra és az infrastruktúrára, pangott a gazdasági élet. Az alkotmány deklarálta ugyan az állampolgári jogokat, de a föld egyik legszegényebb és legelmaradottabb országában ennek nem volt jelentősége. Az ország a valóságban Hailé Szelasszié magánbirtoka volt, aki azt vallotta: "az uralkodó tudja, mi kell a népnek, de maga a nép ezt nem tudja".

Elnézte ugyan a minden szintet behálózó korrupciót, de még a legkisebb ügyekben is fenntartotta magának a döntési jogot, a rendőrség például minden egyes Etiópiába érkező külföldiről referált neki. A császár ügyes személyi politikával, állandó személycserékkel és a besúgók kiterjedt hálózata révén szerzett információkkal biztosította uralmának fenntartását. A trón támasza a hadsereg volt, amely a költségvetés felét kapta, közcélú kiadásokra viszont alig jutott.

Az etióp belpolitikai viszonyok éles kontrasztja volt a külpolitika, ahol a "négus" valóban sikert sikerre halmozott. Az ő javaslatára jött létre az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottsága (ECA), ő kezdeményezte az Afrikai Egységszervezet 1963-as megalakítását,é s a legtekintélyesebb afrikai vezetőként viták sokaságát simította el. Tegyük hozzá: az olasz agresszió egykori áldozata 1952-ben maga is hódítóként lépett fel, amikor megszállta Eritreát.

Az elmaradott, babonás országban egész kultusz épült ki a császár személye körül: képe ott volt minden templomban, őhozzá imádkoztak, neki tulajdonították Krisztus tetteit, őt festették az oltárokra. 1955-ben az alkotmány hivatalosan deklarálta, hogy a császár Salamon király és Sába királyné egyenes ági leszármazottja. Az uralkodót csak meggörnyedve lehetett megközelíteni, hátat senki nem fordíthatott neki. Napjait évtizedeken keresztül ugyanazon rend szerint élte, a nép életéről palotájából, távcsövön szemlélődve tájékozódott.

A palotaforradalmak sokaságát, tizenöt puccskísérletet és számtalan lázadást átvészelt császárságnak az 1973-as aszály és a nyomában fellépő súlyos éhínség vetett véget. A dédelgetett hadsereg fellázadt, és 1974. szeptember 12-én Júda Oroszlánját megfosztották trónjától: a hatalomban a kommunista katonatiszt, Mengisztu Hailé Mariam követte. Az agg uralkodót a világtól elzárva tartották, és 1975. augusztus 26-án máig tisztázatlan körülmények között meghalt, a hivatalos kommüniké szerint betegség végzett vele. Holtteste csak 1992-ben került elő. Születésének századik évfordulóján, a kopt keresztény egyház szertartása szerint temették újra.