Sokáig fog kísérteni Mao
2012. július 20. 13:59
Mao öröksége a Kína jövőjével kapcsolatos viták kiapadhatatlan forrása - írja a Rothermere American Institute történésze.
Mao megítélése a Nyugaton soha nem volt még ilyen rossz – állítja Tim Stanley a History Today legújabb, augusztusi számában. Frank Dikotter Mao’s Great Famine című munkájából például sokkal pontosabb képet kaphatunk arról, hogy mekkora tragédia sújtotta kínaiak tízmillióit 1949 és 1976 között. A Nagy Ugrástól kezdve a kulturális forradalomig, Mao egy olyan kommunista türannoszként jelenik meg, aki manipulálta a parasztokat és a diákokat, hogy az anarchiából zsarnokságot építsen.
Mao megítélése sokkal vegyesebb Kínában. Legutóbb Bo Hszilaj menesztése a Politbüroból például azt mutatta meg, hogy a diktátor a kommunista bürokrácia elleni fegyver lett. Bo a forradalom egyik hercegecskéje volt, luxuséletet élt, de idén márciusban váratlanul kegyvesztett lett, miután belekeverték feleségét az egyik brit üzletember ellen elkövetett gyilkosságba. Csungcsing első embereként a szervezett bűnözés ellen harcolt és a jóléti kiadások növeléséért lobbizott. A dolgozó osztály irányába tett populista lépései a maoizmus kulturális forradalmának keretei között értelmezhetők; a város 13 millió mobilelőfizetőjének például Mao-idézeteket küldött sms-ben.
Bo kampányának népszerűsége élesen ellentétben áll azzal, amit a nyugaton gondolnak a maoizmusról. Az a tény, hogy a Politikai Bizottságban Bo maoizmusát politikai fenyegetésnek látták a konzervatívok, azt sugallja, hogy azt az egyenlősítő törekvésekre is fel lehet használni, ami nyilvánvalóban Mao Ce-tung elismerését is kiváltaná.
Élete során Mao attól félt a legjobban, hogy országa is behódol annak a bürokratikus stílusnak, amit a szovjetek is magukénak vallottak. Mao attól tartott, hogy a forradalom lezárásának deklarálásával átugorja a tiszta szocializmushoz vezető lépcsőt, a társadalom radikális átalakítását. A kérdés égető volt: hogyan tudna olyan sokáig kommunista maradni Kína, ha egy gyárigazgató háromszor annyit keres, mint egy munkás, a nőket semmibe veszik, parasztok pedig távoli pártfőnökök utasítását hajtják végre?
A maozimus elmélete és gyakorlata között azonban hatalmas szakadék volt. Céljait Mao a terroron keresztül kívánta végrehajtani. A maozimus azonban nem csak autokrata örökséget hagyott maga után. A kínai elnök 1976-os halála után bekövetkezett az, amitől Mao Ce-tung nagyon tartott: az elnyomás szabadpiaci reformokkal párosult, korrupcióval, munkanélküliséggel, inflációval, társadalmi egyenlőtlenséggel. Amikor 1989-ben a diákok a Tiananmen-téren reformokat követeltek, a PB attól tartott, hogy Kína egy második kulturális forradalommal néz szembe. S amikor a tankok „megtisztították” a teret a tüntetőktől, a világ értetlenül szemlélte, hogy egy deklaráltan maoista párt hadserege olyan diákokra nyitott tüzet, akik szintén a maoizmusból vettek ihletet.
A szerző szerint érdemes megnézni, hogy ha egyszer Kína demokrácia lesz, akkor vajon Mao egy párton kívüli, az egységet megteremtő figuraként, egy Abraham Lincolnként jelenik-e meg, avagy egy olyan teoretikus őrültként idézik fel személyét, mint amilyen a kambodzsai Pol Pot is volt.