A Szent György-kultusz nyomában

2012. április 25. 08:59

Mára széles körben elfogadottá vált, hogy a sárkányölő Szent György legendájának népszerűsítésére III. Edward (1312-1377) angol király uralkodása idején került sor a szigetországban. Amikor a király 1348-ban megalapította a Térdszalagrendet, nem mást, mint Szent Györgyöt választotta az angol királyság legmagasabb érdemrende patrónusául, szülőhelyét, a Windsori kastélyt pedig az átadás spirituális központjának, ráadásul az ottani kápolnát is az ő tiszteletére avatta fel. Három évvel később írt levelében Szent Györgyöt már Krisztus "legyőzhetetlen bajnokának" nevezi.

Habár Szent György kultuszát valóban Edward mélyítette el az udvarban, a lovag ekkoriban még korántsem volt olyan népszerű az alattvalók körében. Szent Györgyöt a király és lovagjai ugyan tényleg vallásos áhítattal csodálták, de csak a 15. században, V. Henrik (1387-1422) győzelmei után lett kultusza a nemzeti kánon része.

A kultusz a Földközi-tenger térségéből indulva két lépcsőben hódította meg az angolok szívét. Szent Györgyöt ismerték ugyan az angolszászok, de csak mint egy korai keresztény mártír jelent meg körükben; kevés forrás emlékezett meg róla, s Szent Béda (Beda Venerabilis) sem tartotta „teljes értékű” szentnek. A normann hódítás idején bizánci katonaszentként tűnik fel, akinek ereje különösen vonzó volt abban a korban, amikor a nyugati lovagok indultak Jeruzsálem visszahódítására a Szentföldre. Népszerűsége Nyugaton akkor hágott a tetőpontjára, amikor állítólag megjelent a katonák között, s segítette az ostromlókat Antiochia 1098-as visszahódításában.

A közkeletű hiedelmekkel ellentétben a hirtelen jött népszerűségnek semmi köze nincs Oroszlánszívű Richárdhoz. Egészen sokáig úgy tartották, hogy Richárd akkor kezdte el terjeszteni a Szent György-kultuszt, amikor a keresztény mártír megjelent Akko város ostromakor (1189-1191): a király, hálájának jeléül újraépített egy templomot a tiszteletére a mai Lodnál (Izrael), a szent jelképét pedig felhasználta Anglia zászlajához. Ezt a legendát a kilencvenes években Oliver de Laborderie kérdőjelezte meg, azt állítva, hogy a kultusz hamis volt, s a Tudor-korban találták ki politikai célból. A korabeli források ugyanis semmilyen látomást és templomot nem említenek, s még arra is kitérnek, hogy a király és lovagjai fehér, nem pedig vörös keresztet hordtak.

A királyi és arisztokrata körök először a 13. század közepén kezdtek el érdeklődni a kultusz iránt, két generációval Richárd halála után. 1245-ben III. Henrik arra kért fel egy bizonyos Henry the Versemakert, hogy írja meg a szent életét, majd elrendelte, hogy képét tegyék ki a winchesteri kastély bejáratához. Röviddel halála előtt a király egyik tanácsosa, Paulin Piper egy költeményt szerzett, amiben szintén Szent Györgynek állít emléket, majd még ugyanebben az évben egy báró, William de Cantilupe döntött úgy, hogy fiát a szent után nevezi el.

Kultuszról azonban ekkor még nem beszélhetünk. Henrik fia, I. Edward (1239-1307) és körei számára azonban már sokkal inkább vonzó lehetett Szent György: amikor apja meghalt, a királyságot pedig a polgárháború fenyegetette, Edward és katonái 1265-ben a Simon de Montfort vezette seregek ellen fehér alapon vörös keresztet viselve rohantak csatába. A Wales ellen két ízben is vezetett hadjáratban szintén feltűnnek a vörös-fehér karszalagok, majd Edward visszatérve Angliába 1285-ben a canterbury-i katedrálisban négy aranyfigurát adományoz – egyet kifejezetten Szent György tiszteletére.

A leghíresebb Szent György-szobor, a Kolozsvári-testvérek 1373-as alkotása Prágában található. Másolata Kolozsváron, a Farkas utcai református templom előtt áll. A római kori szent több lovagrendnek patrónusa, így a magyar alapítású Szent György Lovagrendé is.