Jósda: az ókori görögség problémamegoldásának egyik útja

2011. augusztus 5. 11:51

Az ókori Hellászban a különböző jósdák jelentős mértékben meghatározták a döntéseket, arról biztosítva a hozzájuk betérőket, hogy cselekedetüket kegyeikbe fogadták-e az istenek vagy sem. Az ősi jóslásnak számos formája és módja volt, egyes esetekben a madarak röptét figyelték, míg máskor szent állatok belső szerveit használták fel, és volt ahol sorshúzást, színes kavicsokat, vagy éppen állati csontokat alkalmaztak. Ezen rituális szertartások bizonyos görög templomokban zajlottak, melyek közül kettő emelkedett ki hírnevével: Zeusz dodonai szentélye, és Apollón delphoi kegyhelye.

Az i. e. 8. századtól mőködő Delphoi fontos központ volt, ahol számos görög és más állam követe fordult meg, megoldást keresve problémás kérdéseire. Delphoi rítusai sok más görög szentéllyel ellentétben ismertek voltak, mert számos ókori alkotó - mint például Idősebb Plinius, Diodórosz Szikeliotész, Platón, Ciceró, Plutarkhosz, Aiszkhülosz, Sztrabón - megírta vagy kommentálta a szertartásokat. Noha a szentély működését nem értették teljességében, de mind említettek egy nyílást, amely felett Püthia papnője ült, aki belélegezte a gőzt vagy kortyolt a forrásvízből, amelyek segítették Apollón ítéletének közvetítésében.

Plutarkhosz - aki papként egy ideig a szentélyben szolgált - részletesen leírta Püthia papnőinek viselkedését a szertartás alatt. A párhuzamos életrajzaival híressé vált görög szerint illat áradt ki a belső szentélyből, amit ő az épület alapjai alól feltörő gőznek és forrásvíznek tulajdonított. A kigőzölgés Plutarkhosz idejében még nem volt erős, de ahhoz éppen elég volt, hogy a papnő enyhe transzba essen tőle. Apollón tolmácsnője először meghallgatta a látogató kérdését, azután elváltoztatott hangon kántálta el válaszát, végül láthatóan elfáradt.

A 19. század ásatásai során azonban nem találtak olyan leleteket, amelyek illettek volna ezen szövegekhez, viszont az 1980-as, 1990-es évek geológiai kutatásai felfedték a rejtélyt. A John Hale régész által vezetett multidiszciplináris csapat, melyben volt geológus, toxikológus, és kémikus is, megadta Delphi talányának kulcsát. A szentély bitument tartalmazó mészkő felett van, valamint két törésvonal fut Delphoi alatt; ezek súrlódása hőt termelt, ami gőz formájában oldhatta ki a petrokémiai komponenseket.

A szentély forrásának elemzése is segítette a tudósokat, ugyanis a víz etilént tartalmazott, édes illatú gázt, ami nemcsak a vízben hanem a kigőzölgésekben is benne lehetett. Az aneszteziológusok a huszadik század közepén az etilénnel kísérleteztek, ami kis dózisban transz-szerű állapotot, nagy adagban viszont eszméletvesztést eredményezett. Összességében, az etilén lehetett Delphoi titka, Hale csapatának és a későbbi kutatásoknak az eredményei igazolták az ókori forrásokat.

Zeusz dodonai szentélye is fontos helyszín volt, Homérosz műveinek hősei, Akhilleusz és Odüsszeusz is hivatkoznak rá. A régészeti kutatások szerint a szentély története a mükénéi időkig nyúlik vissza. Zeusz kegyhelye esetében feltételezik, hogy a szent hely eredeti „gazdája” Gaia lehetett. A görög főisten és Gaia tisztelete eleinte a szabad ég alatt, egy szent tölgyfa körül történt. A leletek szerint az ekörül elhelyezett bronzüstök visszhangját is jóslásra használták, valamint Zeusz szolgái a jóslás során jeleket olvastak ki a szent növény leveleinek susogásából és a lombban lakó galambok röptéből. Az i. e. 4. század elejétől kezdve kiépítették a templomot.

A két szent helyen a jóslás folyamatos volt egészen az i. sz. 4. századig, amikor a terjedő kereszténységnek köszönhetően Apolló szentélyét bezárták, Zeusz szent tölgyét pedig gyökerestül tépték ki.