Két tölgyfa közös gyökérrel

2011. március 23. 12:15 Szende László

A két nép kapcsolatában már a kereszténység felvételénél is kimutatható a párhuzamosság. A korai lengyel hagyomány szerint Cirill és Metód térítette meg Mieszkó lengyel és Géza magyar fejedelmet. Sőt bizonyos lengyel források azt is tudni vélik, hogy Vajk, aki a keresztségben az István nevet kapta, Géza második feleségétől, a lengyel származású Adelaidától született volna. Sőt, a valószínűleg a 13. században keletkezett lengyel-magyar vegyes krónika szerint a lengyel hercegnő „keresztény volt, átitatva a tudományokkal és a Szentlélek által megtöltve a szent iratokkal. Ő kezdette el pedig, hogy a férje megtért Krisztushoz, megtartotta a katolikus hitet és felhagyott a bálványok tiszteletével. Igen gyakran hízelgő és mézédes beszédekkel szólván hozzája, elérte, hogy megismerje Krisztust és igaz istenként higgye őt, mivel írva vagyon, hogy a férfiú megszenteltetik a hívő asszony által.” (Tóth Péter fordítása.)

A magyar kutatás fő vonulata azonban nem látta bizonyítottnak Adelaid ilyen jellegű szerepét. Szent Adalbert oroszlánrészt vállalt a két nép megtérítésében, ezért különös tisztelet övezte a lengyelek és a magyarok között, legendája szerint ő keresztelte meg Vajkot. Szent András és Benedek legendája szerint Zoerárd-András is lengyel földről érkezett Nyitra vidékére, amikor „István király akaratából Isten ismerete és tisztelete Pannóniában még éppen csak kicsírázott”. Itt tanítványával, Benedekkel együtt a remeteéletet választotta.

A korai történet kétség kívül egyik legismertebb fejezete a koronaküldés. A Hartvik püspök által, Kálmán király idejében írt legenda szerint Istvánnal egy időben Mieszkó lengyel fejedelem követeket küldött a pápához, hogy apostoli áldást és királyi koronát nyerjen. Kérését II. Szilveszter támogatta, és drága művű koronát készíttetett, hogy áldásával együtt elküldi azt Lengyelországba. Az előző nap éjszakán megjelent álmában Isten küldötte, aki a következőket mondta. „Tudd meg, hogy a holnapi napon, a nap első órájában hozzád ismeretlen nemzet követei jönnek, akik tőled fejedelmüknek az apostoli áldás ajándékával egyetemben királyi koronát követelnek. A koronát hát, melyet csináltattál, fejedelmüknek, miként kérik, eljuttatni ne habozzál. Mert tudd meg, hogy ez néki a dicső királyi ranggal együtt élete érdemeiért jár.” (Kurcz Ágnes fordítása.)

A Hartvik-féle legendát felhasználó Chronicon Mixtum másfajta, a lengyelek számára nem éppen hízelgő magyarázattal indokolta meg a Szentszék döntését. Szerinte – pontosabban az álomban megjelenő angyal szerint - azért nem a lengyel fejedelem kapta a koronát, mert „olyan nemzetség származik majd tőle, amely több örömét leli az erdőkben és füvekben, mint a szőlőkben és a vetésekben, inkább […] örvend az ellenségeskedésnek és árulásnak, mint az igazságnak és békességnek, inkább a zsarnokságnak, mint a szeretetnek. […] Az utánuk következő nemzedékükön megkönyörülök, felmagasztalom azt és megkoronázom az ország koronájával.” (Tóth Péter fordítása.)

A krónika rendkívül érdekes, szinte már politikai vonatkozású információt őrzött meg, amikor a lengyelek és a magyarok közötti barátságot Isten parancsának tulajdonítja. Amikor a pápa tudomására hozta a lengyel követeknek, hogy nem ők kapják meg a koronát, érvelésében a lengyelek által vélelmezett családi viszonyok is szerepet kaptak. „… az ő dicsőségükre is cselekedett az Úr, amikor így rendelkezett, hiszen István anyja Lengyelország fejedelmének nővére. Az Úristen az oka tehát annak, hogy ne támadjon irigység és gyűlölködés szikrája a nagybáty és unokaöcs, a lengyelek és a magyarok hadserege közt.” (Tóth Péter fordítása.) Az összetartozás, egymásra utaltság tudata fennmaradt az évszázadok során, amint azt Stanisław Worcell 1849-ben papírra vetett sorai is bizonyítják „Magyarország és Lengyelország két örökéletű tölgy, melyek külön törzset növesztettek, de gyökereik a föld alatt messzefutnak, összekapaszkodtak és láthatatlanul egybefonódtak.”

Az államalapítás korából néhány évszázadot ugorva érdemes egy kis kora újkori kitérőt tennünk. A két nép barátsága töretlen maradt, amely több okra vezethető vissza. A török elleni harc miatt mind a két ország a kereszténység védőbástyájává vált, illetve erőteljes hangsúlyt kapott a közös eredet is. Ez utóbbi összekapcsolható a szarmatizmussal, mely szerint a lengyel nemesség az ókori szarmatáktól származott volna.

Emiatt kézenfekvőnek tűnt a lengyel (szarmata) és a magyar (szkíta/hun) nemesség közös felmenőktől való eredeztetése. A szarmatizmus fogalma nem volt ismeretlen a magyarok előtt sem. Bél Mátyás, a 18. században tevékenykedő tudós igen érdekes szótörténeti fejtegetéssel állt elő. Véleménye szerint a Rákos szó a szarmata nyelvben összejövetelt, évi gyülekezést jelentett. Tőlük vették át a magyarok ezt a kifejezést a nyílttéri gyűlések tartásának szokásával. Természetesen ez a megközelítés minden tudományos alapot nélkülöz, hiszen a hunok 350-ben elsöpörték a szarmatákat és nyelvükről sem maradtak fent adatok.

Báthory István 1576 és 1586 közötti lengyel királysága jótékony hatást gyakorolt a két nép kapcsolatára, az erdélyi fejedelem ugyanis komoly népszerűségnek örvendett a lengyelek között. Csakúgy mint Bakfark Bálint, aki II. Zsigmond Ágost lengyel király udvarában is dolgozott. Jan Kochanowski (1530-1584) „Az úri hölgyről” szóló munkájában közmondás tárgyává tette a zenészt. „Nem mindenki vesz kezébe Bakfark után lantot.” A magyar és a lengyel katonák között szinte mindennapos volt a kapcsolat. Báthory István idején a magyar divat komoly hatást gyakorolt a lengyelekre.

A magyaros férfi katonai öltözék egyes darabjaiba a lengyeleknél is szívesen öltözködtek, a magyar eredetű vagy magyar közvetítéssel bekerült szavak ezt bizonyítják: kontusz – köntös, kiecka – kecskebőr katonai kabát, ciżmy – csizma, czuha – csuha, magierka – magyaros sapka, dolman – dolmány. A katonai szótárak fontos elemei voltak a következő szakszavak: buzdygan – buzogány, czata – csata, hejnal – ébresztő, korbacz – korbács, sekiel – erdélyi ló, giermek – apród, dobosz – dobos. Ugyanakkor Krzysztof Opaliński 17. századi szatírája (A fehérnépek romlott volta) a magyar katonák férfias üzelmeire világít rá. „Nem te, szegény, vagy apja, tévedsz, hanem / vagy a János kocsis, vagy a hajdú, Gergely.” (Tapolcai László fordítása.)

Azonban nem ez utóbbi eset határozta meg a magyarokról alkotott képet. Wacław Potocki 1669-1672 között vetette papírra Transakcja wojny chocimskiej (Chocimi háború) című eposzát, amely legalább olyan jelentős, mint Zrínyi Miklós Szigeti veszedelme a magyar irodalomban. Ebben a szerző a svéd és szász katonákkal tartotta egyenrangúaknak a magyarokat. „Ezredeket állítottak, nem beszélve a huszár csapatokról / Gyakorlott katonákat, magyarokat, svédeket, szászokat, / Kik táborban születtek, kiket vérben fürdetett, / és muskéta ropogással altatott az anyjuk.” (Tapolcai László fordítása.)

A Balassi Bálint által megénekelt katonaélet vonzó lehetett. Adam Czahrowski 1588 és 1596 között tartózkodott Magyarországon. Részt vett a végvári csatározásokban, Eger eleste után pedig hazatért Lengyelországba. Balassihoz hasonlóan ő is felhasználta a lengyel közköltészet egyik igen népszerű versének sorait: „Mi lehet szebb dolog / A vitézlő embernél? / Mi a végvidéknél, / Ahol – amikor a jég elolvad – / Látni a végtelen mezőket / Zsenge fűbe öltözötten, / Látni a kivirult tölgyerdőt, / Látni mindenféle madarat, / Az állatok megszámlálhatatlan nyáját, / És halak megfoghatatlan rajait?” A lengyel és magyar katonaköltők szinte ugyanazt a képsort örökítették meg.