Így fektették le az első transzatlanti távírókábelt

2011. január 27. 12:20

Először 1839-ben, Wiliam Cooke és Charles Wheatstone működő távíró készülékének bemutatása után merült fel a transzatlanti összeköttetés ideája. 1840-ben a két férfinek sikerült elnyernie Samuel Morse támogatását, s tíz évvel később megvalósulhatott az első kapcsolat Nagy-Britannia és Franciaország között. Ugyanebben az esztendőben vették kezdetüket az észak-amerikai vonal lefektetésének munkálatai, Új-Skócia és Újfundland között.

A kevés gazdasági haszonnal kecsegtető befektetés kockázatát felismerő amerikai cég azonban három évre rá váratlanul becsődölt, Frederick Newton Gisborne lancashire-i mérnök, a projekt vezetője ekkor húzta elő kalapjából a tehetséges Cyrus West Field New York-i üzletembert. Field Morséval és Matthew Maury oceanográfussal a technikai követelményeket vitatta meg, majd – miután kijelentette: a vállalkozás rentábilis – megalapította a New York, Newfoundland and London Telegraph Company nevű társaságot.

Fields pénzhez az Atlantic Telegraph Company részvényeinek eladásából jutott, míg a brit kormány évi 1400 fonttal támogatta a projekt megvalósítását, ráadásul a merész vállalkozó az anglofon szenátorok tiltakozása ellenére az amerikai kongresszust is maga mögött tudhatta.

A hét rézhuzalból álló kábelt két brit cég, a greenwichi Glass Elliot & Co és a liverpooli R.S.Newall & Co gyártotta le. A tengeri növények és állatok elleni védekezésül guttaperkával, valamint kátrányos kenderrel vonták be a kábeleket, és egy spirál alakú vaskábel burkot is ráhelyeztek – mindezt azért, hogy a szerkezet több tonna súlyt is képes legyen elhúzni, ugyanakkor megmaradjon a rugalmassága. A próbát végül nem állta ki, a HMS Agamemnon és az USS Niagara elszakította a kábelt, amelyet meg kellett javítani, így egy évvel csúszott a hivatalos átadás.

A harmadik próbálkozást végül siker koronázta: a kábelt a hajókra kötötték, de azok az elektromos szerkezet által generált mágneses mező miatt hirtelen irányt változtattak; a problémát egy révhajóval oldották meg, így a Niagara augusztus 4-én végre megérkezhetett Trinity Bay-be, az Agamemnon pedig egy nappal később az írországi Valentia-szigetre.

Az első üzenet augusztus 16-án ért célba, amit Viktória királynő köszöntőlevele követett James Buchanan amerikai elnöknek címezve: „ez egy további kapcsolat a között a két nemzet között, amelynek barátsága a közös érdekeken és a kölcsönös tiszteleten alapul”. Buchanan erre a következőt válaszolta: „ez a győzelem még szebb, mivel még hasznosabb az emberiség számára, mint amit egy hódító egy csata során valaha is megszerezhetett. Az atlanti távíró az égi áldás alatt a kölcsönös béke és barátság kötelékét jelenti két rokonnép között, egy eszközt az isteni gondviselés számára, hogy terjessze a vallást, a civilizációt és a jogot világszerte”.

Buchanan intő szavai komoly aggodalommal töltötték el a vonal működtetőit, ugyanis egy karakter fogadása átlagban két perc öt másodpercet vett igénybe, így az első üzenet 17 óra 40 perc alatt érkezett meg. 1858. szeptember 3-án újra működési zavarok jelentkeztek, mivel a feszültséget 600 voltról 2000 voltra emelték, amit a kábel szigetelése nem bírt el, s ez újabb hat év csúszást vont maga után.