A varsói térdre borulás és ami mögötte volt

2010. december 7. 12:16 MTI

Brandt akkor még alig 15 hónapja kormányozta az NSZK-t, ám sokak szerint a varsói térdre borulás volt 1974-ig tartó kancellárságának talán a legfényesebb pillanata. A mélyen emberi gesztus egyben azt is jelképezte, hogy új Németország jött létre, amely vállalja a felelősséget múltjáért és bűneiért, és amely kezet nyújt a szomszédainak. Brandt pedig, akinek antifasiszta emigránsként és ellenállóként személyesen semmi köze nem volt az elkövetett bűnökhöz, bárki másnál hitelesebben testesítette meg ezt a változást.

Pedig a 40 évvel ezelőtti varsói látogatás nem túl biztatóan kezdődött. Az okeciei repülőtéren Józef Cyrankiewicz miniszterelnök fogadta a kancellárt, aki már a belváros felé vezető autóúton megpróbált személyes hangot megütni. "Egyik nagyanyám lengyel volt" - mondta a ma 89 éves tolmács visszaemlékezései szerint, ám lengyel kollégája nem is válaszolt erre. Ugyanígy kudarcot vallott Brandtnak az a kísérlete, amellyel a betakarított mezőgazdasági termények mennyisége iránt érdeklődött; Cyrankiewicz egy nyers félmondattal szinte belefojtotta a szót a nyugatnémet vendégbe.

Varsóban akkor, 25 évvel a világháború befejeződése után, még roppant erős bizalmatlanság és ellenszenv uralkodott a németekkel, különösen az "imperialista nyugatnémetekkel" szemben. Csaknem általános volt az a vélekedés, hogy bár 1939-ben a németek támadták meg Lengyelországot, az egykori agresszorok bő harminc évvel később is áldozatoknak érzik magukat, akiktől elrabolták országuk egy részét.

A hitleri megszállók hihetetlen pusztítást vittek véghez lengyel földön (Varsót például az 1944-es, második felkelés leverésekor földig rombolták), ám az NSZK, főként Konrad Adenauer hosszú kancellársága alatt, bűnbánatnak semmi jelét nem mutatta. Lengyelországról egyfajta ellenségkép alakult ki: olyan államnak tekintették Bonnban, amely egykori német területeket kapott jutalom gyanánt Moszkvától, és elűzte azok német lakosságát. Adenauer, majd Ludwig Erhard kormánya a kétoldalú kapcsolatok javításának feltételeként utópikus követeléseket támasztott: az 1937-es államhatárok helyreállítását, azaz Szilézia, Pomeránia és Kelet-Poroszország visszacsatolását.

Bár az 1966-ban megalakult nagykoalíció (CDU/CSU-SPD) idején, amelyben Brandt volt a külügyminiszter, ezek a követelések elnémultak, a lengyel-nyugatnémet viszony továbbra is feszült maradt. Ilyen légkörben érkezett Varsóba Brandt, és helyezett el koszorút a gettófelkelés emlékművénél. Váratlan, a protokollban nem szereplő gesztusától az órákkal korábban még igen fagyos Cyrankiewicz (maga is egykori mauthauseni, majd auschwitzi fogoly) mélyen meghatódott.

Egon Bahr, aki a kancellári évek alatt Brandt külpolitikai tanácsadója volt, úgy emlékszik vissza a 40 évvel ezelőtti eseményre, hogy a lengyel lakosság körében nagyon is pozitív fogadtatásra talált a nyugatnémet kormányfő térdre borulása. Ez kitűnt a helyi rádió- és tv-adók beszámolóiból. Az újságok ugyan hírt adtak az emlékmű előtt történt "rendkívüli eseményről", ám fényképet egyikük sem közölt a térdeplő Brandtról. Ennek minden bizonnyal felső szintű pártutasítás volt az oka.

A Lengyel Kommunista Párt és a kormány berkeiből nagyon finoman értésére adták a bonni delegációnak, hogy a kancellári térdhajtásra "méltóbb helyszín" lett volna az 1944-es varsói felkelés emlékműve. Mint Feliks Tych lengyel történész az évforduló alkalmából felidézte: 1970-ben már második éve folyt Lengyelországban egy meglehetősen visszataszító antiszemita hadjárat, amelynek során zsidó származású emberek ezreit kényszerítették kivándorlásra. A kampány "motorja" Mieczyslaw Moczar belügyminiszter volt. Tych szerint a Brandt-féle gesztus, a térdhajtás a zsidó felkelők emléke előtt, valóságos arculcsapással ért fel az antiszemita, keményvonalas miniszter és hívei számára.

A kancellárnak ez nem állt szándékában, hiszen csak a koszorú elhelyezése utáni pillanatban érezte annak szükségét, hogy a szokásos diplomáciai gesztusnál többet kell tennie. A szeme előtt lebegett viszont a német-izraeli viszony, amelyet a szociál-liberális koalíció első évében jelentősen megterhelt Bonn közeledése Moszkvához az enyhülési politika jegyében. Az 1967. júniusi hatnapos háború óta a zsidó állam jóformán hadiállapotban állt a Szovjetunióval - mutatott rá Michael Wolfssohn német történész. Szerinte Brandt azzal, hogy éppen a zsidó felkelők emlékműve előtt térdelt le, azt kívánta demonstrálni: kormánya - dacára a Moszkvához való közeledésnek - töretlenül szolidáris Izraellel és a világ zsidóságával.

Bármi állt is a háttérben, a kancellári térdre borulás után minden megváltozott. Az NSZK nem sokkal később elismerte az Odera-Neisse vonalat mint Lengyelország nyugati határát, és lemondott az 1945-ben elveszített területekről. Bonnban tomboltak a CDU/CSU konzervatívjai, a "szülőföld kiárusításával" vádolva Brandtot. Ő azonban azzal verte vissza a vádakat, hogy kormánya Moszkvában és Varsóban "semmi olyant nem játszott el, amit már sokkal korábban nem játszottak el" a nácik. Az ő felfogását tette a magáévá 1985. május 8-i híres beszédében Richard von Weizsäcker államfő, amikor rámutatott: a menekülés, kitelepítés és szolgaság okait nem 1945-ben, hanem 1933-ban kell keresni.

Ma ezt a felfogást minden német parlamenti párt osztja, beleértve a konzervatív CDU-t és CSU-t is. Christian Wulff szövetségi elnök pedig kedden, a brandti gesztus 40. évfordulóján Varsóba látogat.