Németország egységben - lépésről-lépésre
2010. október 11. 13:41 Múlt-kor, Spiegel Online
A káosz ellen az egység a megoldás
1990. január végére naponta kétezer kelet-német polgár hagyta el az országot, fiatal és jól képzett dolgozók, amellyel gazdaságilag szinte a szakadékba taszították országot. A helyzetet Genscher próbálta meglovagolni, "nagyon instabilnak", majd "káosznak" interpretálta az NDK-ban zajló eseményeket a nyugati vezetőkkel folytatott beszélgetéseiben. A külügyminiszter szerint a káosz ellen csak egyetlen megoldás van: ez pedig a két országrész egyesítése. Genscher nem számolt az NDK gazdasági megsegítésével, ehhez ugyanis engedélyre lett volna szüksége.
Az idő előrehaladtával az amerikaiak is egyre idegesebbé váltak, akiket az is nyugtalanná tett, hogy tudomásukra jutott: a NATO-ellenes kirohanásairól híres Oskar Lafontaine, a szociáldemokraták jelöltje megméretteti magát a kancellárválasztáson, ráadásul nem volt jó ómen, hogy a nyugatnémetek alig húsz százaléka támogatta az egyesített Németország NATO-tagságát - nem maradt választás, mint teljes mellszélességgel kiállni Kohl mellett. Thatcher és Mitterand január 20-i találkozásuk során annak az aggodalmuknak adtak hangot, hogy az egyesített Németország kiterjesztené befolyását Csehszlovákiára, Magyarországra és Lengyelországra, s "nekik csak Románia és Bulgária maradna."
A labda most Gorbacsov térfelén pattogott. "Nem maradt egyetlen befolyásos tényező sem az NDK-ban" - panaszkodott a szovjet pártfőtitkár január 25-i beszédében. Az egyik fegyvert - gazdasági támasz - saját maga hatástalanította, mivel a peresztrojka jegyében hozott gazdasági reformok miatt a Szovjetunió sem bővelkedett a kemény valutában, ezért Gorbacsov inkább az időt húzta. Február közepén Kohl Moszkvába repült, ahol a szovjet pártfőtitkár a következőket mondta a német kancellárnak: "A németeknek kell eldönteniük, hogy melyik úton mennek tovább", majd hozzátette: "Azerbajdzsán és Litvánia, radikális reformerek az egyik, szociáldemokraták a másik oldalon, a csapások egyre nagyobbak, a gazdaságunk sántít, az emberek pedig kezdenek elfáradni" - érzékeltette irigylésre nem méltó helyzetét Gorbacsov.
A kérdés továbbra is ott lógott a levegőben: ki döntene az egységet illetően, s ki határozna meg a határokat? A második világháborúban részt vett 53 ország részvételével megtartott konferenciáról szóló verziót lesöpörték az asztalról, mondván az kisebbítené a nagyhatalmak befolyását; az 1955-ben már alkalmazott négyes konferencia újbóli összehívását Genscher azért támadta, mivel szerinte "minden nagyhatalomnak van büszkesége". A külügyminiszter ezért egy olyan formula ötletét vázolta fel, amely egyenlő rangra helyezné az NDK és az NSZK-t Nagy-Britanniával, Franciaországgal, az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval.
A NATO és a VSZ huszonhárom külügyminisztere 1990. február 12-14 között Ottawában gyűlt össze, ahol Genscher és Baker egyszerre próbálta a Moszkvával állandó telefonos összeköttetésben levő Sevardnadzét meggyőzni az ajánlatról. A grúz származású külügyér rábólintott a javaslatra, de ekkor fogalma sem volt arról, hogy Genscher elkötelezte magát az 1990 őszére megvalósított egységes Németország mellett. A NATO-konferencia résztvevői csak ekkor realizálták, hogy a hátuk mögött milyen súlyú megbeszélések folytak, mire sokan, így az előjogaikat féltő spanyol, illetve az olasz és a holland képviselő is felháborodásának adott hangot.
Baker igyekezett megosztani aggályait a holland külügyminiszterrel szemben meglehetősen vehemensen viselkedő német külügyminiszterrel, de ekkorra futótűzként terjedt az a vélemény, hogy Genscher kapcsolatok tart fenn a KGB-val és a Stasival - az amerikai titkosszolgálatok ezt arra alapozták, hogy a külügyér számtalan alkalommal utazott keletre, a Sevardnadzéval folytatott tárgyalásai pedig órákon át tartottak. A Szovjetunió külügyminiszterére ekkor egyszer azt találta mondani kollégájának, hogy ha az egyesített Németország NATO-tagságot kap, Moszkva anarchiába vagy diktatúrába süllyed - kérdés, hogy komolyan kellett-e venni a fenyegetést, vagy Sevardnadze így próbált eredményeket kicsikarni az NSZK-tól.
Időközben megkezdődött a végső visszaszámolás, a hat delegáció már március közepe óta folyamatosan tartott tanácskozást, hol Kelet-Berlinben, hol Bonnban. Kastrup és Robert Zoellick a tempó felgyorsításában és a gyors konszenzusban voltak érdekeltek, miközben a Szovjetunió képviselője, Julij Kwizinski szíve szerint minden témát megvitatott volna, s speciális (alacsonyabb) státust kívánt akart ráerőltetni az egyesített Németországra. A küldöttek eltérő álláspontjai miatt a tárgyalásoknak néhány hónap múlva csak egy húsz pontból álló listát sikerült összeállítaniuk - arról, hogy miről nem sikerült megegyezniük.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
