Céhek és céhlevelek
2010. október 6. 10:56
"Hogy ha valamelly Mester legény ezen megh nevezett Czehbéli Mester Emberhez találkoznék munkalodni, annak az Mester legennek mindénut beczolleti, és tisztességhe legjen". Céhlevelek és kis magyar céhtörténet Tuza Csilla cikkében a Magyar Országos Levéltár oldalán.
A céhek már a középkortól kezdve a kézművesek, iparosok érdekvédelmi szervezetei voltak. Azonban nemcsak a termékeket, és a céhtagokat védték a konkurenciától, más céhektől, vagy éppen a céhen kívüli „kontároktól”, hanem belső szervezetüket, életüket is maguk irányították. A céhmesterré válást inasévek, legényévek, vándorlás előzte meg, s igen szigorú szabályai voltak mind az inasfogadásnak, mind a céhmesterré válásnak. A fizetendő összegek, a mesterremek elkészítése, a tanuló- és a vándorévek időtartama céhenként különböző lehetett, de alapjaiban egyformán működött minden céhben.
Inast csak az egész céh és a nyitott céhláda előtt fogadhattak, általában 3-5 évre, miután az inas igazolta, hogy törvényes házasságból származik, s lefizette a felvételi díjat a céh ládájába. Az inasévek gyakran igen nehezek voltak, nemcsak a céhmester, de a legények és a céhmesterné is parancsolt a kisinasnak, nem egyszer házimunkára is befogták, így 14-16 órát dolgozott egy nap. Nem egy esetben az inas panasszal élt a városi magisztrátusnál, mert mestere nem tanította őt a mesterségre, a mesterné pedig nem adott neki enni.
Az az inas, aki azonban sikeresen kitöltötte inasesztendejét, mesterétől felszabadító levelet kapott, melyben a mester igazolta, hogy jól megtanulta a szakmát. A felszabadítás megint csak az egész céh előtt történt, ünnepélyes formában, majd a legények maguk közé fogadták a felszabadult inast. Volt rá példa, hogy a mester nem akarta a jól dolgozó inasát elengedni, s nem adott neki szabaduló levelet; hogy ilyesmi ne fordulhasson elő, III. Károly rendeletben szabályozta az inas felszabadításának rendjét, s kötelezővé tette a bizonyítvány kiadását.
A céhmesterré váláshoz azonban nem volt elegendő a szakma elsajátítása. Tapasztalatszerzés céljából más céheket is meg kellett látogatnia, lehetőleg külföldön. Az egyes céhek előírták, hogy az ilyen utazásnak, az ún. vándorlásnak mennyi ideig kell tartania: volt, amelyik céh egy, de akadt olyan, amelyik 3 évet követelt meg. A vándorlás kapcsolattartást, új technológiák megismerését, kicserélését, nyelvtanulást is jelentett. Minden szakmának, céhnek, megvolt a bejáratott útvonala, amit a jelölt végigvándorolt. A céh atyamesterének volt a feladata, hogy az idegen helyről érkezett vándorló legényt elszállásolja, és munkát keressen neki.
A külföldre igyekvő legény ún. vándorkönyvet vitt magával, melybe a céhmester bejegyezte, hol, meddig, milyen céhnél, melyik mesternél tartózkodott a legény. A vándorkönyv egyben útlevélként is szolgált, ezért a legénynek megérkezése után a helység elöljárójánál azonnal be kellett mutatnia.
Magyarországon a Helytartótanácstól kellett igényelni a vándorkönyv kiadását. Ebben megadták a vándorló legény személyleírását is. A vándorlás után a legény visszatért szülőföldjére, és a mesterremek elkészítése után jelentkezett felvételre. Ha a látómesterek „hiba nélkül valónak” találták a remeket, nagy lakomát rendeztek – természetesen a legény költségén – s felvették a mesterek közé, beírták a könyvbe, s ekkor válhatott a céh teljes jogú tagjává.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
