Reklámőrültek és az amerikai múlt

2010. július 28. 12:28

Matthew Weiner producer korábban sokszor mondta, hogy a hatvanas években az amerikaiak nagy része többé-kevésbé ugyanúgy élt, mint egy évtizeddel korábban. Weiner meglehetősen konfliktusos kapcsolatokat élt meg akkoriban: a baby-boomer (ezzel a kifejezéssel illették az 1943 és 1960 közötti nagy népességszaporulat során születetteket) szerint ezt a generációt szülei uralják, amelyet fel akar magának fedezni, el akarna benne merülni, s ez az a generáció, amely álszenteskedik. Ez az ambivalencia megosztotta a hallgatóságnak a sorozattal kapcsolatban tett, a politikai törésvonalak mentén artikulált véleményét is.

A konzervatívok és a liberálisok ugyanis más szemmel nézik a Mad Men-t: előbbiek aggódva, míg utóbbiak várakozva figyelik a történéseket. „A sorozat megmagyarázza, hogy a hatvanas évek miért is következtek be” – mondta a National Review újságírója, Rod Dreher. „A nem gondolkodó liberálisok számára mindez egy kis időre tragikus volt, de happy enddel végződött. Megszabadulás a szexizmustól, az elnyomástól és a cigarettafüsttől” – tette hozzá a szakíró.

A sorozatot – s ezen belül különösen a harmadik évadot – ez a fajta küszöbönálló megszabadítás jellemzi. „New York hanyatlik” – mondja Don Draper, míg Paul Kinsey szerint a „városnak nincsen emlékezete”. A kudarccal végződő New York-i világkiállítás a régi üzleti világ képviselőinek képmutatásáról árulkodik, amelyet ártatlan mulatságként próbálnak beállítani, de azt már minden oldalról az ellenkultúra fenyegeti.

„Az ember az összezsugorodó Földön – egy terjeszkedő Univerzumban” – így a szlogen, de ez nemcsak legújabbkori félelmeink lakonikus megállapítása, hanem a Mad Men rezüméje is egyben. Ráadásul nehéz nem észrevenni az ókori római társadalom szétbomlására utaló passzusokat – Don lánya, Sally nagyapjának a Római Birodalom hanyatlása és bukása című könyv bevezetőjét olvassa fel: „A pretoriánusok, akiknek féktelen haragja a birodalom bukásának első szimptómája volt…”

A Mad Men is egy olyan csoportot ír körül, amelynek nagy befolyása van bizonyos állampolgárok (ők a Fogyasztók) és császáruk (a Fogyasztás) felett. Miközben a csoport féktelen túlzásokba esik (munkaidő alatt isznak és prostituáltakat rendelnek), tagjai közömbösen viseltetnek a fiatalok ellenkultúráját illetően, s beássák magát a múltba, addig Weiner – tudatosan vagy öntudattalanul – megmutatja azt az utat, amelyen Amerika Régi Védelmezői vezethetik végig az ötvenes évek generációját, de ők makacs módon inkább behúzzák a kéziféket („Nem akarunk előre menni. Inkább elbukunk.”)

Világosan látható, hogy ebben az összeomlásban Don Draper játssza a főszerepet: az ötvenes évek jellegzetes férfitípusa, kívülről magabiztos, de lelke mélyén nyugtalanságot érez. Don egy olyan kihaló faj egyik utolsó példánya, aki még a régi üzleti szabályok szerint játszik, de nem érti a reklámszakma kérlelhetetlen metódusait (nem úgy, mint például Pete Campbell); egy olyan „relikvia”, amelynek meg vannak számolva a napjai.

Weiner egyik nagy hibája, hogy mivel nagyon kedveli a karaktert – ha hihetünk a negyedik évad előzeteseinek – nem hagyja a múltba veszni Dont. A sorozat megpróbálja a férfit a hallgatóság iránt érzett szimpátia érzésével eltölteni, annak ellenére, hogy Dont az ötvenes évek korlátai kötik gúzsba. Don és Roger között több feszültség keletkezik, amelyet már nem lehet csupán az emberi karakterek közötti különbségek számlájára írni: Weiner egyre inkább az ötvenes évek emblémájaként kezdi használni Dont, aki a hatvanas évek ellenzékét testesíti meg.

Ez pedig újra elénk tárja a fő politikai szkizmát: a konzervatívok és liberálisok nem viszonyulhatnak ugyanúgy a hatvanas évek elkerülhetetlen bekövetkeztéhez. A konzervatívok megértik, hogy a hedonizmus csak a kezdet, s miután az amerikai álomba vetett bizalmunkat elveszítjük, akcióba lendül az „én-generáció”.

A Weiner által használt narratív elemek azt sugallják, hogy a jelen sokkal jobb az általa bemutatott időszaknál. A legnagyobb paradoxon ezzel kapcsolatban, hogy a rendező mindezt szeretettel és gyengédséggel ábrázolja, így nehéz megfogni a generáció hanyatlásának témáját; a közönség nosztalgiával tekint a szexista és bigott múltra, de ugyanakkor egyben azt kívánja, hogy mindaz egyszerre tűnjön is el.