Mozikban a Mein Kampf
2010. július 26. 11:04
Habár Hitler túlideologizált önéletrajzi műve, a Mein Kampf továbbra is indexen van Németországban és Ausztriában, George Tabori (Tábori György) azonos címet viselő, 1987-ben debütáló színpadi darabja továbbra is nagy népszerűségnek örvend – olyannyira, hogy a nem túl piacképes cím ellenére filmvászonra vitték a művet.
A film – amelyet legutóbb a müncheni nemzetközi filmfesztiválon vetítettek le – novemberben rajtol a német mozikban. A főszereplő természetesen a festészet terén kevés tehetséggel, de annál több ambícióval rendelkező Hitler (Tom Schilling), aki az 1900-as évek elején Bécsbe érkezik. Az alig takargatott antiszemitizmusa ellenére az ifjú Hitler itt egy zsidó Biblia-árussal, Schlomo Herzl-lel (Götz George) találkozik, majd barátságot kötnek, s a férfi segíti Hitlert túllendíteni a művészet téren ért csalódásokon. Ez nem sikerül neki, s Hitler saját szerencsétlenségét az idős ember kínzásában próbálja feloldani, majd Herzl titkos szerelmét, Gretchent (Anna Unterberger) is ellene fordítja.
Az összefüggő cselekmény és a színpadi siker ellenére meglehetősen lélektelenre sikeredett Urs Odermatt filmje – írja a Hollywood Reporter kritikusa. A rendező nem találta meg a ritmust Hitler és Herzl izzó párbeszédei alatt, amelyeken inkább gyorsan túl akart lenni. Sajnos a színészek sem siettek Odermatt segítségére: a Hitlert alakító Schilling nem tudott semmit átadni az ifjú Hitler gonoszságából, az inspirációt inkább a nemzetiszocialisták éves nürnbergi gyűléseiből merítette – minden egyes szövegét úgy mondta el, mintha a több tízezer barnaingeshez intézné az adott beszédet.
Ezeken a két mellékszereplő – Isten és a Halál metaforikus megtestesítői –, Bernd Birkhahn és Elisabeth Orth tudott valamelyest segíteni, de a kritika elismerősen szól Anna Unterberberről, aki a német Jud Süss - Film ohne Gewissen című alkotásban gyűjtött némi filmes tapasztalatot. Jo Molitoris operatőr munkája pontos, ugyanakkor élettelen volt; Enis Rotthoff zeneszerző viszi előre filmet akkor, amikor a cselekmény nem mozdul.
A jóról és a gonoszról szóló példabeszédet középpontba állító filmnek akár még meg is bocsáthatunk, amiért az alkotás nem beszél Hitler fiatalkori érzelmeiről és arról az időszakról, amelyben a náci vezető élt – ezt különben is Manno Meyes 2002-es Max című filmje alaposan feldolgozta –, de a kritikus szerint a filmre nagy megmérettetés vár novemberben a jegypénztáraknál.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
