Nem volt totális kudarc Che Guevara kongói kalandja
2010. június 7. 11:43 Fekete István
"Kuba egy ország, Afrika pedig egy kontinens" – jelentette ki Che Guevara, aki vitriolos beszédeiben mégis úgy gondolta: forradalmaik között "óriási hasonlóság" van, s a kubai exportálása legkönnyebben a fekete kontinensen terjedhet tovább. A támogatás első számú élvezőjének, a belga uralom alól felszabadult Kongónak a kudarca nem lohasztotta le Fidel Castrót, a kontinensen maradt kubai egységek ugyanis a később az Egyesült Államok orra alá évtizedeken át borsot törő angolai marxista gerillák kiképzésében vettek részt.
Fidel Castro belső ellenzékének leszámolása után egy hagyományosan az európaiak érdekszférájába tartozó térséget, az afrikai kontinenst szemelte ki magának. Miután létrehozott egy keményvonalas „afro-ázsiai” blokkot (Vietnám, Észak-Korea, Ghána, Guinea), úgy döntött, hogy iparügyi minisztere, a kereskedelmi szerződések tucatját tető alá hozó – s ezzel az amerikai támogatásról már korábban eleső kubai gazdaságot fellendítő – Ernesto Che Guevarát bízza meg az afrikai ügyek irányításával. Castrót ebbéli döntésében az is motiválta, hogy sikertelenül végződött a dél-amerikai kontinensen – így Dominikában, Panamában és Venezuelában – tervezett forradalom exportja, figyelme így a gyarmati igát lerázó afrikai országok felé fordult.
A sokáig csak diplomáciai fronton támadó Havanna a kubai rakétakrízis után sokkal agresszívebben kívánt fellépni érdekei érvényesítéséhez, s egyszersmind meg akarta mutatni: népe nem alárendelt többé, legalábbis abban az értelemben, ahogyan azt Hruscsov 1962 októberének forró napjaiban gondolta. Che Guevara 1965-ben döntött úgy, hogy az általa tökéletesre csiszolt gerillaharcmodort a kongói krízisben is megpróbálja kamatoztatni.
Nasszer egyiptomi elnök előre figyelmeztette Che-t, hogy a kongói kaland kudarcra van ítélve, az argentint mégis – jóllehet a vártnál kisebb mértékű – támogatásban részesítette. A felebaráti intelem ellenére Che Guevara Ramón Benítez álnéven a háborús övezetbe utazott, ahol a marxista Simba mozgalmat vette pártfogása alá. Munkáját nagyban segítette, hogy a Castro-testvérekkel együtt kontinens szerte kémállásokat épített ki, majd részt vett a különböző gerillacsapatok kiképzésében.
Che – parancsnokhelyettese, Victor Dreke oldalán – tizenkét fős kubai expedíciós csapatával 1965. április 24-én érkezett meg Kongóba, akiket hamarosan közel kétszáz kubai társuk követett – a kontingens összességében nagyobb erőt képviselt, mint a bolíviai forradalom idején felvonultatott erők.
A nyelvi nehézségeket leküzdendő – bár a forradalmárra idővel ragadt némi a szuahéliból – Che egy tolmácsot is vitt, aki később csodálattal vegyes tisztelettel beszélt az argentinról, amiért a marxista vezető ugyanúgy kezelte a helyieket, mint a fehéreket. Che Guevara azonban hamarosan kiábrándult a kongói gerillákból, s különösen Laurent-Désiré Kabila csapatainál tapasztalható káosz és fegyelmezetlenség verte ki nála a biztosítékot.
Che helyzetét tovább nehezítette, hogy a kubai emigránsokkal és a CIA-val kapcsolatban álló dél-afrikai erők (a Nagy-Britannia zsoldjában álló „Mike” Hoare vezetésével) a Kongói Nemzeti Hadsereget folyamatosan tájékoztatták a forradalmár és harcostársai holléte felől, az amerikai nemzetbiztonsági hivatal pedig lényegében minden, a forradalmár és szövetségesei közötti párbeszédről tudomást szerzett.
Castro szemében a forradalom szempontjából a Tanzánia-Algéria-Kongó háromszög közül az utóbbi volt a legfontosabb, nem utolsósorban azért, mivel Katanga tartománya hatalmas urániumkészlettel rendelkezett. A „jefe maximo” a rhodesiai és a dél-afrikai fehér kormányokat akarta megbuktatni, s nem titkolt célja volt, hogy az afrikai dzsungelbe csalja be az Egyesült Államokat – végül mindkét célja balul sült el.
Che Guevara Kongói naplójában a kudarcért a helyieket vádolta, mondván, a kongói felkelők inkompetensek és harci vágyuk sem megfelelő mértékű; bár az már az ő sara volt, hogy nem sikerült egyesítenie a rhodesiai antikolonista erőket. Azonban az országban maradt harcosok később a portugál uralom ellen küzdő angolai rebelliseknek nyújtottak segítséget, amely a kis hidegháború (1980-88) leghosszabb afrikai konfliktusa, az angolai polgárháború magvait vetette el.
A forradalmár így foglalta össze a számára katasztrofálisan végződő kongói kalandot: „Az emberi tényezőn buktunk el. Nem volt harci kedv, a vezetők pedig korruptak, nem lehet mit csinálni.” Che ezt követően Dar es Salaamba, majd Prágába utazott, ahol összegyűjtötte memoárjait és erőt gyűjtött legújabb, a később végzetesnek bizonyuló bolíviai expedíciójához.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
