A kereszténydemokraták is kellettek Palermo "kifosztásához"

2010. március 2. 10:14 Fekete István

A második világháború utáni első években Olaszország északi, iparilag fejlettebb része sokadik virágzását élte, ahová az elmaradottabb déli területekről tanult és iskolázatlan emberek tömegei érkeztek. A DC hatalmának kiterjesztése érdekében párthivatalnoki rendszert alakított ki, amelyet az Oszmán Birodalom századfordulós reformmozgalma után Ifjú Törököknek kezdtek el nevezni. Az Ifjú Törökök szépen lassan mindenre rátették a kezüket, s fokozatosan szerezték meg a nemzeti és helyi döntéshozó szervek legfontosabb hivatalait.

A párt egyik prominense, a DC palermói titkára, a huszonöt éven át teljhatalmat élvező, s a polgármesterek kiválasztásában döntő szóval bíró Giovanni Gioia lett az a személy, aki a korrupt római kormányzat és a déli város közötti kapcsolatot megteremtette. A nemzeti és a helyi párt közötti kapcsolat virágzása annak volt köszönhető, hogy a palermói szervezet képviselete aránytalanul magas volt az ország többi részéhez képest: Gioia a párttagságot két kézzel szórta, amelyet leginkább családja és barátai kapták meg. Gioia ezzel azt kívánta elérni, hogy Palermo az országos átlagnál több delegáltat küldjön az országos konferenciákra, s ezzel növelni tudja a helyi kereszténydemokrata párt súlyát.



1956-ban két „ifjútörök”, a Gioia bizalmába férkőző Salvo Lima és Vito Ciancimino került az élet és halál kérdésében döntő városi tanácsba: ők hárman – Gioia, mint párttitkár, a polgármesterré kinevezett Lima és a közmunka hivatal vezetőjévé előléptetett Ciancimino – voltak a felelősek azért, hogy a maffia végül megjelenhetett az építőiparban, s ezzel megkezdődjön a mediterrán város modernizálása, amely egyszersmind a régi értékek helyreállításának elodázását jelentette.

Az ötvenes-hatvanas években zajló építkezési boomot (anni ruggenti) közkeletű néven „Palermo kifosztásának” (Sacco di Palermo) szokták nevezni. A csodálatos Art Deco palotákat, a világhírű szicíliai építész, Ernesto Basile Art Nouveau stílusban alkotott építményeit és a zöld területeket ekkor váltják fel a karakter nélküli, szürke lakóházak tömege. A városkép megváltoztatását egyfelől azzal szokták magyarázni, hogy a második világháború idején a szövetségesek sok helyen szinte porrá bombázták a várost, 150 ezer ember pedig ideiglenesen nyomornegyedekben – nem egyszer barlangokban is – kellett élnie.



Ezekre az új épületekre azért is szükség volt, mert a szigeten migrációs hullám vette kezdetét (1951 és 1961 között a város népessége százezerrel nő), Palermo pedig a háború után visszanyerte státusát, mint Szicília regionális kormányának fővárosa. A „hiperurbanizáció” (Vincenzo Guarrasi városszociológus kifejezése) – amelynek tetőpontja 1957 és 1963 közé tehető – eredményeképpen a városvezetés lemondott a háborúban megsemmisített értékek renoválásáról, s egy New York-típusú belvárost álmodott meg.

A harmadik ok a kormány elhibázott agrárreformja volt. A terv a régi latifondo rendszer lebontását helyezte kilátásba, amelyet úgy próbáltak elérni, hogy kimondták: illegális a 150 hektárnál nagyobb területű föld birtoklása. Azok a földtulajdonosok, akik ennél többel rendelkeztek, a törvényben meghatározott földterületen túli részeket el kellett adniuk a kormánynak, amely az extraföldeket kis parcellákban a parasztoknak juttatta. A maffia azonban az értékes földekért sokkal jobb árat ajánlott, mint a kormány, ezért a parasztoknak csak a nehezen megművelhető, kevésbé értékes földek jutottak.

A palermói ingatlanspekuláció minden szálát a közmunka hivatal vezetőjeként Vito Ciancinimónál mozgatta, aki az építési engedélyek kiadásának egyedüli felelőse volt. Az engedélyeknek a nyolcvan százalékát öt cég kaparintotta meg, amelyek monopolhelyzetet teremtettek, s a maffia segítségével – akik rendre kenőpénzt juttattak Ciancinimónak – hozzákezdhettek a beruházások kivitelezéséhez. A cél az új, silány minőségű épületek felhúzása és abból származó profit megszerzése volt, de ezzel csak azt érték el, hogy az építkezési boom végére a város állapota sokkal rosszabb lett, mint amilyen közvetlenül a világháború után volt.