Robothelikopterrel fejtették meg a Nazca-vonalak rejtélyét
2010. február 9. 08:46
Dél-Peruban, az Andok és a Csendes-óceán között húzódó száraz, kősivatagos térszínen rejtélyes emberi alkotások tartják élénken a tudományos kutatók és műkedvelő elméletgyártók fantáziáját: sok kilométer hosszú egyenes és görbe vonalak, melyek megfelelő magasságból nézve emberekké, állatokká vagy éppen szabályos geometriai alakzatokká állnak össze. Egy új dokumentumfilm szerint az alakzatok hatalmas szentélyek lehettek.
E misztikus ábrák funkciójával kapcsolatban már hosszú évtizedek óta folynak a találgatások: a tudósok és féltudósok tartották már őket egyszerű művészeti alkotásoknak, precíz csillagászati naptárnak, sőt földön kívüli lények leszállópályáinak is. De vajon mi ma a tudomány állásontja ezekről a kétezer évvel ezelőtt a perui kősivatagba rajzolt rejtélyes ábrákról? Miként és miért készülhettek egy repülőgép nélküli korban, ha csak a levegőből élvezhető a látványuk?
A National Geographic Channel kutatói egy hamarosan nálunk is látható dokumentumfilmben a levegőbe emelkednek és a sivatag kövei alá ásnak, hogy teljesítsék kitűzött kettős céljukat: szertefoszlatni és megcáfolni a vonalakkal kapcsolatban az elmúlt évtizedekben elterjedt félreértéseket és tévképzeteket, valamint eme találgatások helyére tudományosan is megalapozott elméletet helyezni. A kamerák által közelről követett kutatási program célja tehát kifejezetten ambiciózus volt, ám úgy tűnik, eredményt hozott, hisz a levegőből elkészített digitális térkép és a föld alól kihantolt fej nélküli halott most végre megoldani látszanak a két évezredes óriásrajzok titkát.
A tudósok munkájának egyik legfontosabb eszköze egy modern robothelikopter volt, amellyel sikerült megalkotniuk a Nazca-vonalak első digitális térképét. Ez igazi áttörést jelent a “nazcaológia” területén, mert az új, minden korábbinál részletesebb és komplexebb képet adó adatbázis az egyes alakzatoknak nem csupán a pontos méreteit, koordinátáit és tenger feletti magasságát adja meg, de a relatív elhelyezkedését és távolságát is a többi ábrához és a különböző természetes tereptárgyakhoz képest, ezáltal az eddiginél sokkal pontosabb képet szolgáltatva az emberi objektumok és a sivatag, az ember és környezete kapcsolatáról.
A legújabb eredmények másik fontos csoportja a régészet területéről érkezett. Egy olyan szélsőségesen emberpróbáló környezetben, mint amilyen a víztelen Parti-sivatag, a nazcák feltehetően szoros kapcsolatot ápoltak istenségeikkel, s jóindulatuk elnyerése érdekében olyan áldozatokra is hajlandóak voltak, amelyek ma már meghökkentőnek hatnak. Ezt igazolja Christina Conlee régész felfedezése is, aki sivatagi ásatásai során egy szertartásosan eltemetett fiatal férfi lefejezett csontvázára bukkant – mellette egy agyagedénnyel, melyen egy sokat sejtető ábra díszlik: egy fej, melyből egy fa nő ki.
A tudósok mai álláspontja szerint a rejtélyes ábrák nem egy időpontban készültek, hanem azokat, a perzselő hőséggel dacolva, nazca munkások számos, egymás utáni generációja “rajzolta” a sivatagba. Ez fontos felismerés, mert az idő előrehaladtával az ábrák jellege fokozatosan megváltozott: míg az első alakzatok istenségeket és állatokat formáztak, utódaik méretben jóval nagyobbakká s geometrikusabbakká váltak.
Készítésük a szakértők elképzelése szerint egyszerű, mindamellett hatékony volt: a rajzok nyomvonalát a munkások facölöpök és pamutkötél segítségével jelölték ki, majd a sivatag mázas köveit az így meghatározott sávban hosszú hetek, hónapok fáradságos munkájával felszedték, s két oldalt felfordítva lerakták. És hogy mi volt mindeme kimerítő munkálatok célja? Nos, figyelembevéve, hogy a nazcák rendkívüli mértékben függtek az életadó esőzésektől, a kutatók konklúziója egyértelmű: a Nazca-vonalak gigantikus szabadtéri templomok voltak, melyekben a hívek vízért imádkoztak isteneikhez.
A dokumentumfilm március 7-én, 21.00-kor kerül adásba a National Geographic Channelen.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
