Az utolsó kuruc diadal
2010. január 22. 09:51 Mészáros Kálmán
Gyenge császáriak, fegyelmezetlen kurucok
Kuruc részről nem csupán a csata forgatagától távol maradt fejedelem, de a küzdővonaltól ugyancsak távolabb álló Károlyi Sándor sem avatkozott be. Az összecsapásra Romhány községtől északra, a Lokus patak mocsaras lapályán került sor. A kurucok arcvonalának jobb szárnyán néhány magyar gyalogezred mellett a svéd dragonyosok, középen a svéd lovasság, a bal szárnyon pedig a lengyelek sorakoztak fel, a második vonalat pedig a magyar lovasezredek alkották Csáky Mihály parancsnoksága alatt. Velük szemben Sickingen dragonyosai és vértesei (1000 fő), a második vonalban pedig rác és magyar (labanc) huszárok (500 fő) álltak csatarendbe, utóbbiak sorai között a korábban árulóvá lett Ocskay László katonáival. Még a csatarend felállása előtt kölcsönös ágyú- és puskatűzzel kezdődött az ütközet, majd a kurucok bal szárnyán harcoló lengyel hadak indítottak sikeres, átkaroló támadást a császáriak jobb szárnya ellen. Középen a svédek is erőteljes támadást indítottak, a jobb szárnyon álló, a mocsár széléhez szoruló kuruc gyalogság pedig támadást nem indíthatott ugyan, de vitézül állta a császáriak bal szárnyának rohamát.
A császáriak jobb szárnyán körülfogott lovasok letették a fegyvert, Sickingen csapatainak zöme pedig a mocsárban rekedt, maga a főparancsnok is lovával együtt nyakig elmerült az ingoványban. A lengyelek erre beszüntették a támadást, és az ellenség poggyászának fosztogatásához kezdtek. A csata ezen mozzanata közben állítólag Sickingen szeretője is a lengyelek áldozatául esett. Mai szemmel meglehetősen furcsa, de egy svéd szemtanú szerint az asszony „egy pompás hintóból szemlélte a színjátékot”, s előbb társalkodónőjét lőtték le, majd ő maga is hasonló (vagy még rosszabb) sorsra jutott.
E pillanatban a kurucok győzelme biztosnak látszott. A fegyelem teljesen felbomlott, s az irányítás kicsúszott a parancsnokok kezéből. A teljes kuruc hadsereg zsákmányolni kezdett, s az óriási zűrzavar közepette magának a fejedelemnek a társzekereit (benne tábori kápolnájának készletét!) is kifosztották. Fogarassy István fejedelmi vicekomornyik részletes kárjegyzéket készített, és sóhajtva jegyezte meg a főkomornyikhoz írott levelében: „Ezeknek oka ki légyen, úgy látom, Isten a megítélője.”
A mocsárban vergődő császáriak eközben ismét tisztjeik köré gyűltek, Savoyai Jenő herceg dragonyosezredének parancsnoka, Saint-Croix tábornok pedig sikeresen hátrébb vonta ezredének maradékát. A kuruc derékhadnál a svédek felismerték a császáriak kibontakozó ellentámadásának veszélyét, és rohamra indultak, de a magyar talpasok a jobb szárnyon nem követték őket, s az így támadt rés ellen vezetett azután sikeres támadást Saint-Croix. A kuruc gyalogság megfutamodott, és üggyel-bajjal átvergődött a mocsáron, a huszárokat viszont teljesen legázolta a császáriak lovasrohama. Rákóczi és Károlyi tartalékban álló egységei sem avatkoztak a küzdelembe, a császáriak jobb szárnyán pedig – ha hihetünk Kolinovics Gábor nem sokkal későbbi krónikájának – egy kicsiny járőrcsapat keltette harci lárma a fosztogató kurucokat és lengyeleket is megfutamodásra késztette.
Időközben Sickingen altábornagyot is kimentették a mocsárból, s a jól képzett, fegyelmezett, megfelelően irányított császári sereg így ellenkezőjére fordította a jó másfél óráig tartó, fordulatokban bővelkedő csata végkimenetelét. A kurucok vesztesége 350, a császáriaké 750 fő körüli volt. Kuruc részről elesett Babocsay Ferenc lovassági brigadéros (a szabadságharc egész időszakában ő volt az egyetlen a kuruc katonai felső vezetésből, aki harctéren vesztette életét), három alezredes és Rákóczi nemesi testőrségének egyik tagja is halálos sérülést szenvedett. Az ellenség hadizsákmánya lett két ágyú, 27 zászló, és több tisztet (köztük hét svéd kapitányt), valamint 30 közlegényt ejtettek foglyul. A császáriak részéről egy őrnagy, három százados és két hadnagy elestéről számoltak be a hadijelentések.
A csata végkimenetele legjobb esetben is döntetlenre értékelhető. Leginkább Ottlyk György brigadérosnak, a fejedelem főudvarmesterének megállapításával érthetünk egyet, aki pár nappal később a következő megállapítást tette egyik levelében: „Németet az elmúlt szerdán megvertük dicsőségesen, de a harchelyről gyalázatosan elszaladtunk.” A császáriak veszteségei abszolút értékben és főként arányaiban jóval súlyosabbak voltak a kurucokénál. A harc végén ők uralták ugyan a csatateret, de röviddel utóbb visszavonultak. A kurucok nem széledtek szét, a csata után sikerült együtt tartani a sereget, s ez már önmagában is sikernek mondható. A császáriak semmilyen módon sem tudták kiaknázni győzelmüket. Rákóczinak viszont sikerült utánpótlást juttatnia Érsekújvárba, de a szorongatott erősségnek így is csupán hónapjai voltak hátra. 1710 kora őszétől a kurucok ismét fokozott ütemű visszavonulásra kényszerültek, s a katonai összeomlást csak a szatmári békekötéssel sikerült elkerülni.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
