Tonavósz és milimári Pest-Budán

2009. december 15. 19:47 Balázs Bálint

A főváros lakói sokféle forrásból juthattak élelmiszer szükségleteik kielégítéséhez. A város közvetlen környékéről mindenféle mezőgazdasági terméket szállítottak Budapestre, gazdálkodásra alkalmas városi terülteken szőlőművelés, állattartás, kertészkedés folyt. A táplálék jelentős része kiskereskedelmi forgalomból, piacokról vagy házalóktól származott.

Az utcai árusok jellegzetes figurái között a legismertebb a Dunavíz és a tejárus alakja volt. A közművesítés előtti időszakban a fővárosi lakosság elsősorban a Duna, a helyben található források, patakok, valamint ásott kutak vizét használta. A mindennapi vízszükségletet leginkább persze a soha el nem apadó, a téli fagyok idején is hozzáférhető Duna vize biztosította, de beszerzése gondot jelentett.

Arról, hogy az első vizesemberek mikor jelentek meg Pesten és Budán, nincsen pontos adat, Duna-vizet áruló férfiról az egyik legkorábbi ábrázolás az 1830-as évekből maradt fenn Max Felix von Paur német rajzoló vázlatgyűjteményében. Annyi bizonyos, hogy a század második felében már egyre gyakoribb látvány volt a szamár vagy ló húzta kordélyról, vagy az állat két oldalán billegő puttonyból a Duna vizét áruló vizesember. Ahogy Létay Miklós „Az utca népe Pest-Budán” című könyvéből kiderül, a rendelkezésre álló szakirodalom szerint 1855-ben 23, 26 évvel később már 87 vízhordó rótta az akkor 132 ezer lakosú soknemzetiségű Pest és a 361 ezres Buda útjait.

A városi tér és a lakosság méretét tekintve az utcai árusok nem voltak sokan, de jellegzetes figurájuk télen-nyáron, számtalan ponton jelent volt. A „Tonavósz” kiáltás (a német „Donauwasser”, azaz Duna-víz elferdített változata) rendszeresen felhangzott az ablakok alatt. A dunavizesek egymás közt pontosan felosztották a városrészeket – nem keresztezték egymás útját, mindegyikük a saját területén, bevett útvonalon járt, újra és újra. Ha kellett, a házvezetőnővel, cseléddel egyeztetett időpontban külön kérésre is szállítottak vizet. Hajnalban kezdték a munkát: a folyónál favödrökkel töltötték föl puttonyaikat. Hogy ne kavarják föl az iszapot, s hogy maguknak ne kelljen a vízbe gázolni, télen elérjék a jégbe vágott léket, a vödröket egy rúdról eresztették a vízbe.

Dunavizesnek kezdetben férfiak álltak, mert a kimeréshez és a szállításhoz erő kellett. A víz ára valójában éppen aszerint változott, hogy a Dunától milyen messze, hányadik emeletre kell szállítani. Az 1880-as évekre azonban alapjaiban megváltozott a helyzet és kizárólag nők végezték ezt a munkát, amint Sterio Károly lenti, Dunavizesek a pesti parton című képén látható. Létay Miklós szerint a változásnak összetett okai voltak. A dinamikusan fejlődő városban a férfi munkaerőt felszívta a vízhordásnál lényegesen jövedelmezőbb állás, a közműhálózat fejlődésével pedig a belvárosban jelentősen megcsappant az érdeklődés a Duna-vízre. A vízhordásra leginkább a külterületeken nőtt meg az idény, ahol viszont már helyi közkutak látták el a feladatot, s innen hordták tovább a vizet az asszonyok.



Az élelem ellátás rendszere hasonlóan színes képet mutatott. Pest-Buda étkeztetéséből az ország távoli vidékei és a környék falvainak gazdái egyaránt kivették a részüket. Sőt, a város határain belüli földeken, kertekben is bőven termesztettek növényeket, tartottak állatot. A hagyományos boltok, a hentesek, fűszeresek mellett a vízhordókhoz hasonlóan az élelmiszerkereskedelemben is jelen voltak a házalók, utcai árusok. A városi forgatagban időről-időre ritkábban látott figurák, alkalmi árusok is feltűntek. Az évnek főként bizonyos időszakaiban, a karácsony és húsvét előtti böjt idején lett keresett termék az étolaj, amivel maguk a készítőik rótták az utcákat: agyagkorsókban, kisebb hordókban hordták házról házra, „Oláiiit!” – kiáltozták az utcákon, házak udvarában. Szintén idényszerűen jelentek meg a ma már igazi különlegességnek hangzó csemegével kereskedő fenyőmadár- árusok. A téli hidegben a távoli északról a Kárpát-medencébe húzódó rigórajokat a felvidéki szlovákok fogták be ezrével, és ahogy Létay írja, „csattogó léptekkel járták az utcákat”, portékájukat ajánlgatva.

A házalóktól gyakorlatilag mindenféle élelmiszert be lehetett szerezni, amihez a piacon, üzletekben hozzá lehetett jutni, szolgáltatásuk jól kiegészítette a helyhez kötött árusokét. Hordtak gyümölcsöt, zöldséget, tojást, pálinkát, sajtot, ecetet, az utcán elfogyasztható falatokat, például virslit, törökmézet és egyéb édességet, fagylaltot, de talán egyikük sem lett olyan ikonikus figurája a pest-budai életnek, mint a tejesasszony, korabeli sváb-bajor nevén a milimári.

A tejet a külvárosok, környező falvak tehenészetei biztosították, s az elosztó rendszer olyan jól működött, hogy mindig jutott friss tej a városi konyhákra. A tejjel, tejföllel, tejszínnel hajnalban a család asszony- leánytagja járt szekéren, szamárháton házról-házra, de voltak, akik mindig ugyanott, egy kapu alatti „tejes-tanyán” ülve várták a vásárlót. Délelőtt 9-10 óra környékén már véget is ért a tejkihordás, és a tejesasszony visszatért a gazdaságba, hogy az ottani munkával foglalatoskodjon.

A fedett csarnokok kiépítésével az utcai árusítás nem szűnt meg, de a későbbiekben jelentős átalakuláson ment keresztül.