Levéltári kánon és történetírói tapasztalat
2009. július 14. 13:48 Gyáni Gábor
Eretnek igények
Lássuk végül a levéltárral szemben támasztott másik „eretnek” igényt; ez szintén arra késztethetné az archívumok fenntartóit és működtetőit, hogy részben legalább feladják az archívum történeti fogalmában benne rejlő „kanonikus evidenciát”. Nem más ez, mint az irat (akta) keletkezésének konkrét helyétől elvonatkoztatott azon rendszerezési gyakorlat, amely valamely kutatói érdeklődési iránynak megfelelően teremtene másmilyen rendet a szétszórtság közepette; ez a rend nem az iratok szintjén, hanem a bennük található egyes adatok tekintetében hozhat létre tartalmi koherenciát.
Ennek az új levéltári rendnek a record linkage néven ismert kutatói gyakorlat az elvi kiinduló pontja. Első ránézésre egy, a levéltár használatát feltételező hagyományos történetkutatói igényről és törekvésről van csupán szó: adott személyre (alanyra, ami lehet intézmény is) vonatkozóan a teljes levéltári iratanyagban szétszórtan fellelhető összes lehetséges referencia (a személyt vagy az adott szervet érintő összes írott említés és adat) összegyűjtése itt a cél. Csakhogy: amikor nem az irattermelő szervezetek központi helyein elhelyezkedő, vagy ahhoz közeli személyek (testületek), hanem névtelen szereplők ráadásul nagy tömegei kapcsán merül fel ez az igény, a kutató nyomban az archívumi kánon korlátozó hatalmával, nevezetesen azzal szembesül, hogy: „Az archívum… nem az, ami végül megmarad [az írott nyomokból]; kezdettől fogva a feljegyzett valóság előzetes raszterét alkotja.”
Az utóbbi megállapítás két dolgot foglal magába. Először is azt, hogy a levéltár az esetek nagy hányadában éppen nem a „beszédével” (az adatok tárolásával és lehetséges kiszolgáltatásával), hanem a hallgatásával (a vonatkozó történeti információ hiányával) tüntet, ezzel tűnik ki inkább. Hiszen nem azt őrzi meg a történeti nyomok hatalmas garmadájából, ami az élet valamikori teljességéről a lehető legtöbb szemszögből áttekinthető módon vall és tesz tanúbizonyságot; nem azt őrzi meg tehát, ami a nyomokból az idő rostáján végül fennmaradt.
Túl azon, hogy a levéltár jószerivel hallgat az élet valamikori teljességének éppenséggel döntő hányadáról, ráadásul az, amiről tájékoztat, egyetlen nézőpont szerint világít be csupán a múlt mélységes kútjának a mélyébe. Olykor megismerhető talán az átlagemberek és nagyobb tömegeik (a társadalom abszolút többségének) „történelem alatti” élete; felettébb kétséges viszont, hogy tőlük (is) származó információkra építhetünk ennek során. Szinte kizárólag olyanok híradásai szólnak ugyanis erről, akik nem feltétlenül és nem mindig rendelkeznek az általuk referált (közvetített) emberi világot illető közeli és beható ismeretekkel; és ami ennél is fontosabb, egy adott relációban, többnyire a hatalmi alá- és fölérendeltség körülményei között, tehát célirányosan viszonyulnak ahhoz a világhoz. Ezt az egyoldalúságot fejezi ki az írásba foglalt, pragmatikus célok szolgálatára rendelt dokumentáció levéltári dominanciája, mely forrásanyagnak történetesen a levéltári elhelyezés ténye kölcsönöz vitathatatlan legitimitást a történeti megismerés szempontjából. E célzatosság végső produktumai, egyebek közt, az adóztatás végett készített összeírások vagy a törvényszéki eljárások archivált dokumentumai és megannyi más hasonló irattípus.
Másrészt: nem kizárt persze, hogy léteznek ezek az elszórt (szeriális rendbe tagolt) dokumentumok (adatforrások), ami vitathatatlan, hiszen nem születhettek volna meg egyes történetírói művek azok teljes hiánya esetén, nem képezheti azonban vita tárgyát, hogy a forrás-, helyesebben az adatkapcsolás, mint egy bizonyos fajta történetírói gyakorlat elmaradhatatlan műveleti eleme, mondhatni legyőzhetetlen akadályba ütközik az archívum érvényben lévő mai kanonikus rendje folytán. Teljesíthetetlen munkát, temérdek levéltári búvárlást kívánna ugyanis az egyének (háztartások) nagyobb halmazainak ezen extenzív adatolása, a velük kapcsolatos potenciális információk összegereblyézése teljes levéltári korpuszok egészére kiterjedő igény kíséretében.
Elvárható-e vajon, hogy a levéltár elébe siessen a - tegyük hozzá, többnyire szórványos - fenti egyéni kutatói igényeknek? Aligha. Van-e rá bármiféle remény, hogy valamikor megtörhető lesz az archívum öröklött kánoni rendje, alkalmassá téve ily módon az intézményt egy immár nem kifejezetten általa diktált történetírói megismerés teljesebb körű kielégítésére? Talán, de korántsem biztos, hogy a válasz igenlő. Az iménti kérdésekre adott tagadó, legalábbis bizonytalankodó feleletek annak kényszerű belátásából erednek, hogy olyan nagyságrendű átalakításokra lenne szükség a levéltári korpuszban az érintett elvárások teljesítéséhez, hogy egyszerűen vállalhatatlanok a velük együtt járó súlyos terhek; ráadásul kimenetelében is bizonytalan a vállalkozás sorsa.
Hiszen a levéltári iratok mindegyikének, minden egyes sorának és betűjének a digitalizálásával lehetne csupán megteremteni a javasolt átszerkesztés kellő tárgyi feltételeit, ami - valljuk be - lehetetlen, egyszersmind értelmetlen szellemi és anyagi vállalkozás is egyúttal. S ki garantálhatná vajon, hogy akár szellemi tekintetben biztosan megtérülő befektetésnek bizonyulhat ez a horribilis munka? Biztosak lehetünk-e abban, hogy tényleges kutatói igény mutatkozik majd a javasolt dekonstrukció végrehajtásával elért eredmény iránt, amely egyet jelent a levéltári kánon felrobbantásával és az archivum megfelelő átalakításával? Senki sincs, aki mindezt ma teljes bizonyossággal garantálhatná. Következésképpen minden marad a régi, a jól megszokott kerékvágásban. A napjainkban is folyó, igaz, jóval kisebb léptékű, digitalizálás persze helyenként üthet kisebb réseket az archívum történeti rendjének ugyancsak zárt falán. S minden bizonnyal ebből is sokat profitálhatnak egyes historikusok.
A cikk eredetije a Levéltári Szemle 2008/3-as számában olvasható
Támogasd a 
szerkesztőségét!
