Vesztes helyzetből is győzhettünk volna

2009. május 27. 10:12 Szende László

A bolhapiactól a vitrinekig

Ha már a kiállításoknál tartunk, akkor ön főként grafikai gyűjteményeivel vesz részt a tárlat különböző állomásain. A gyűjteménye hogyan jött létre?

Engem mindig érdekeltek a korszak grafikai ábrázolásai, mert jó, ha az ember el tudja képzelni az eseménytörténetet. Miután kézügyességem nincs, ezért lerajzolni nem tudom, így kénytelen vagyok grafikákat venni, hogy láthassam a történéseket. A gyűjtés maga úgy kezdődött, hogy egyszer, talán már kezdő történész koromban, az egyik Múzeum körúti antikváriumban megláttam Tyroler Józsefnek a Bemet ábrázoló grafikáját. A portrét korábban a reprodukciókról már láttam, és úgy gondoltam, ha barátságos az ára, akkor megvenném. Szerencsére barátságos volt az ára, pár ezer forintért meg tudtam szerezni.

Aztán valahogy rákaptam a gyűjtésre; igaz, a második darabra már nem is emlékszem. Azt vettem észre ugyanis, hogy míg könyvekért időnként eszement árat fizetnek, a grafikára nem nagyon figyelt senki. A rendszerváltás környékén a könyveknél a 10-30 ezres árak sem voltak ritkák, amikor azért az még nagyon komoly pénznek számított. Persze nem azért gyűjtöttem, mert olcsó volt, de kétség kívül ez is befolyásolt. A gyűjtőknél azt látom, hogy könyvet és kéziratot viszonylag sokan gyűjtenek. A fegyver viszont számomra a megfizethetetlen kategóriába tartozik, no meg nem is értek hozzá.



Amikor valahol fel-felbukkant egy grafika, akkor mindig igyekeztem megvenni. Than Mór Buda visszavételét ábrázoló litográfiája 1849 májusában vagy júniusában a fővezéri könyvnyomdában készült. A darabra az egyik barátom hívta fel a figyelmet, miután egy keszthelyi antikváriumban meglátta és megkérdezte, hogy megvegye-e. És akkor mondtam, hogy vegye meg persze, okvetlenül. Aztán jöttek a darabok egymás után. Kollekciómon sokat dobott, hogy többször voltam ösztöndíjjal Bécsben, és kijártam a bolhapiacra. Ezeknek a grafikáknak ott nagyon nem volt áruk, és akkor még szépen fejeztem ki magam. Még a nem nagyon magas magyar árszint alatt is lehetett venni remek példányokat. Sok esetben az sem tudták, hogy mi van magán a képen.

Akkor elkezdtem az antikváriumokat járni, és az egyikben rengeteg arcképbe futottam bele. Ott hátulról előre néztem végig a dossziékat, mert eleinte kikéregettem mondjuk a Jellasics, vagy Kossuth meg Dembinski neve alá tartozókat, de az ember mindig számolhat azzal, hogy vannak beazonosítatlan képek, vagy vannak olyanok, amelyeket rosszul írtak le. Így aztán szépen nőtt és hízott a gyűjtemény, az 5 és fél év alatt, amíg kint voltam Bécsben nagyon sok mindent sikerült ilyen módon begyűjteni. Néha nagyon jó darabokba lehet belefutni. Például Bécsben vettem egy olyan Latour-t ábrázoló metszetet, vagyis litográfiát, amire valaki ráragasztatotta Latour kivágott aláírását egy korabeli iratból.

Egyre ritkábban, de azért néha nagyon jó darabokat lehet venni, meg persze más gyűjtőkkel lehet csereberélni. Volt egy barátom, aki szintén most kiállító, aki először mindenre „ráment”, de aztán rájött egy idő után, hogy őt elsősorban a könyvek érdeklik. Ekkor felajánlotta, hogy átvehetem a grafikai gyűjteményét. Vannak azonban nagyon nehézen megszerezhető darabok.

Van egy nagy szívfájdalmam: egy 1 méterszer 1,20-as óriási litográfia, ami Haynaut ábrázolta a vezérkarával. Ezen a magyarországi hadjárat összes jelentős szereplője, úgy harminc ember volt rajta. De olyan magas volt az ára, hogy akkor abból azt hiszem egy személygépkocsit lehetett volna venni. A gyűjteményem most már úgy 800 darab körül lehet, de lehet, hogy már az ezret is eléri. Az igazat megvallva sajnos nincs katalogizálva, mert arra soha nem volt idő. Kivételt képez az a 250 darab, amelyeket még a kiállításokhoz írtam le, de még legalább a három-négyszerese van a tulajdonomban.

A kiállítások szakmai előkészítésében milyen módon vett részt?

A három kurátorból én voltam az egyik, de a másik két kurátor – Basics Beatrix, B. Szabó János – többet dolgozott az anyag kiválogatásában, a lektorálásában, a feliratok összeállításában. Némi szerepem persze nekem is volt. Az egyik gyűjtő barátomnak én írtam le az iratait, egy másiknál az aprónyomtatványok válogatásában szintén részt vettem, vagy amikor el kellett dönteni, hogy a kiállítás rendelkezésére álló anyagot a felére kellett csökkenteni, az én szavam is számított. Szakmai szempontból azt érzem tanulságosnak, hogy a magángyűjteményekben is rengeteg olyan tárgy van még, ami színesítheti a 48-49-ről jelenleg ismeretes képet.

Kicsit hadd dicsérjem saját magam: van néhány olyan grafikám, amelyből tudomásom szerint egyetlen magyarországi közgyűjteménynek sincs. Dobák Géza barátom iratainak jelentős része szintén ilyen, mert a kézirat már csak olyan, hogy általában csak egyetlen egy van belőle. Igaz, nyilván vannak olyan kéziratok, amelyek nem adnak sok új információt, de azért mondjuk egy Kossuth, egy Görgei, egy Bem vagy egy Teleki Sándor levél az már valami, akár az adott életpálya, akár a nagyobb kérdések vizsgálata szempontjából.

Azt is fontosnak érzem, hogy sikerült összefogni magángyűjtőket és közgyűjteményeket, hiszen ez egy nagyon gyümölcsöző együttműködés alapja lehet, amire persze már volt példa a magyar muzeológia történetében. Nagyon jó üzenetnek tartom, hogy az egész kiállítás sorozat erre az összefogásra épült. Nem arról van szó tehát, hogy a magángyűjtő egy ellenség, aki fölveri az árakat, és „elhappolja” a közgyűjtemények elől, ami oda való, és a közgyűjtemény sem a hűtlen kezelés szimbóluma; a kettő csak együtt létezhet.

Hosszútávon nyilván remélni lehet, hogy ezek a magángyűjtemények is valamilyen módon bekerülnek a közgyűjteményekbe, amint ez például a Nemzeti Múzeum esetében már korábban megtörtént, hiszen a Múzeum gyűjteményeinek jelentős része különböző magángyűjteményeken alapul. Valamiféle biztosítékot jelent az is, hogy különböző katalógusokban szemügyre vehetők. A régi magángyűjteményekkel az volt a baj – többek között –, hogy mindegyikük úgy esett szét, hogy alig maradt róluk értékelhető dokumentáció, mert azok a katalógusok, amelyek egyáltalán elkészültek, szakmai szempontból semmifajta követelménynek nem tesznek eleget. Például oda van írva, hogy egy darab Kossuth levél.

Manapság igyekszünk ezeket a dolgokat úgy kivitelezni, hogy ami igazán fontos, arról legalább egy fotó készüljön, vagy esetleg az irat teljes közlése megjelenjen. Dobák Géza barátommal már több ilyen kiállítást szerveztünk, és mindig igyekeztünk elérni, hogy a legfontosabb iratok közzétételére katalógus is jelenjen meg. Igaz, hogy a papír pusztulékony, de mondjuk, egy 800 vagy 1000 példányban kinyomott katalógusból 1-2 mindig megmarad, és ezeket az utókor is használhatja.

160 évvel az események után mit üzenhet ez a kiállítás a látogatóknak?

Talán azt, hogy nincs igazán vesztett helyzet. 1848-49 telén Nyugat-Európában egy lyukas petákot sem adtak volna, hogy Magyarországon történik még valami, mindenki arra gondolt, hogy az osztrákok elfoglalták Budát és Pestet, megszállták az ország kétharmadát, vagy háromnegyedét és előbb utóbb végezni fognak az ellenállókkal. Ehhez képest 1849 tavaszán a magyar hadsereg, mint egy rugó, előrepattant a Tisza mögül, és egy hónap alatt az ország határáig kergette a császári hadsereget, úgy hogy létszámát tekintve kisebb volt, mint a szemben álló haderő.



Soha nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy itt nem egy túlerőben lévő honvédsereg verte ki az osztrákokat, hanem egy számban, tüzérségben, kiképzettségben, felszereltségben rosszabb állapotban lévő sereggel sikerült ezt elérni. Olyan katonai vezetőkkel, akiknek a többsége addig semmilyen háborút nem látott. Velük szemben meg olyanok szolgáltak, akik még Napóleon ellen forgatták a kardjukat. Közülük sokaknak volt katonai Mária Terézia-rendje, amit akkor sem osztogattak ingyen. Ennek ellenére sikerült az áttörés. Ez nyilván azon múlott, hogy a politikusok tudták, mi a dolguk. Itt most nem csak Kossuth-ra és a Honvédelmi Bizottmány tagjaira, az országgyűlési képviselőkre gondolok, hanem arra is, hogy volt Magyarországon egy jól működő önkormányzati rendszer.

Elgondolkodtató, hogy abban az időszakban a legnagyobb létszámú magyar minisztérium, a Honvédelmi Minisztérium létszáma nem érte el egy mai átlagos minisztériumi főosztály létszámát. Minden bizonnyal azért működhetett a dolog, mert a megyék, a kerületek, a városok a főispánjai, alispánjai, kormánybiztosai, főbírói, szolgabírói tudták, hogy mi a feladatuk, és milyen módon kell a hadseregnek az ellátást biztosítani, legyen szó akár élelemről, szállásról, ruháról és egyebekről.

Mindezt olyan körülmények között, amikor Magyarország jelentősen alulfejlett volt, nemcsak Európához, hanem a birodalom többi területéhez képest. Ugyanígy a katonák is tudták, mi a dolguk, és senki nem avatkozott a másikéba, és nem azt nézték, hogy a Kossuth-bankó mögött van-e fedezet vagy nincs, és nem panaszkodtak amiatt, hogy a magyar ipar olyan amilyen, hanem megpróbálták ebből kihozni a maximumot. Szerintem ebben a válságos időszakban ez különösen tanulságos.

Ha úgy vesszük, a Kossuth-bankó egy közgazdasági csoda volt abban az időszakban. Mert ahogyan Jókai írja „A kőszívű ember fiai”-ban, ráírták egy darab papírra, hogy ez az ország pénze. Az emberek pedig ezt elfogadták, és nem nézegették a keresztárfolyamokat. Ehhez persze közmegegyezés meg közbizalom kellett. Nyilván arról volt szó, hogy az ország egy jelentős része, vagyis a magyar lakosság egy jelentős része bízott az ügyben, bízott azokban, akik vezetik. Ez egy óriási dolog, mert olyan energiákat szabadíthat fel, amely lehetővé tesz egy kisebbfajta csodát.

Még egy utolsó kérdés: min dolgozik jelenleg?

Sok mindenen. Többek között itt van a nagyszebeni körkép, volt Turán egy konferencia a turai ütközetről, annak a kötetébe írok egy tanulmányt a fővezéri kérdésről a közép-tiszai seregnél, illetve egy okmánytárat állítok össze magáról a turai ütközetről. Előbb vagy utóbb hozzá szeretnék fogni egy Görgei-életrajz megírásához. Szerintem most már nagyjából együtt van az anyag, bár éppen ma is értesültem, hogy van két Görgei levél a Petőfi Irodalmi Múzeumban, és három a visegrádi múzeumban, tehát mindig kerülnek elő újabb és újabb dolgok.

Egyszer még szeretném elkészíteni a szabadságharc hadseregének kézikönyvét, vagy adattárát. Ezt nyilván nem egyedül csinálnám, mert mindenhez én sem értek, de legalább megpróbálnánk összegyűjteni, hogy milyen alakulatok szolgáltak, azok milyen utat jártak be, kik voltak a parancsnokok, fennmaradt-e a pecsétjük, pecsétnyomójuk, vagy lenyomatuk, van-e zászlajuk, megmaradt-e a parancskönyvük, és ilyenek. Ez egy olyan lényeges munka, amelyet előbb vagy utóbb el kellene végezni.

Egy ilyen kézikönyv ugyanakkor nagyon hamar elavul, mert amikor megkaparnak egy konkrét adatot, akkor rögtön kiderül, hogy újabb információk vannak a rétegek alatt. Fontos lenne, hogy minél több ilyen jellegű munka álljon a rendelkezésünkre, mert a későbbi kutatók is ennek alapján tudnak igazából elindulni.

Köszönjük az interjút!

1. Vannak még fehér foltok
2. A bolhapiactól a vitrinekig