Meghalni mi magyarok tudunk a legszebben

2009. április 24. 11:32

Több mint egy hónapja indult útnak az „Ilyen tavasz csak egyszer volt életemben” elnevezésű kiállítás sorozat, amely az 1848-49-es forradalom és szabadságharcnak állít emléket. A kiállítás honlapján azt olvashatjuk, hogy ősei közül többen részt vettek a szabadságharcban. Kiknek köszönheti az 48-49-es forradalom és szabadságharc szeretetét?

Az őseim között volt egy testvérpár: az egyik egy egyházi férfiú [Máday Károly], aki később Herman Ottó tanára lett, Dobsinán szobrot is emeltek neki, a másik pedig huszártiszt volt Bem seregében, a Mátyás huszárezredben. A szabadságharcban mind a ketten tevékenyen részt vettek és komolyan harcoltak, az egyik karddal és kereszttel, a másik pedig mundérban. Ez az indíttatás természetesen meghatározó volt fiatalkoromban, de sokat számítottak a nagymamám által vásárolt könyvek is. Aztán egyszer 18 éves koromban kimentem az ecseri piacra, és láttam, hogy németek, osztrákok, olaszok és franciák két kézzel hordják el történelmünket, és akkor ez nagyon fájt. Így lett belőlem gyűjtő, és azóta is mindent megteszek azért, hogy az itthon vagy külföldön kallódó magyar és magyar vonatkozású műtárgyak Magyarországon maradjanak.

Gyűjteményének mekkora részét teszik ki a 48-as tárgyak?

Az 1848-as anyag csak egy része a gyűjteménynek, vannak benne öregebb tárgyak is. 48 viszont mindig egy olyan külön szeretet, Dávid és Góliát bibliai történetéhez hasonlítható. Ahogy nagyon szépen tisztán felállunk egy küzdelemhez, bemegyünk a küzdőtérbe, és nagyon becsületesen, elavult fegyverekkel, 17 éves átlagéletkorú honvéd hadnagyokkal odaállunk Európa legerősebb hadseregével harcolni, és amikor vesztésre állunk, akkor sem rohanunk segítségért sehova. Tavaszra pedig kinyitjuk az oroszlánkörmeinket, és úgy megtapossuk a császáriakat, hogy öröm nézni. Majd ránkjönnek az oroszok, térdre kényszerítjük a császáriakat a tavaszi hadjárat során, végül térde kényszerül Ferenc József is, amikor kézcsókkal kell meghálálnia Miklós cárnak Varsóban, május 21-én, a budavári győzelem napján, hogy küldjön még 200 ezer orosz katonát. És mi végül is szépen, tisztán tudunk meghalni, mert meghalni mi magyarok tudunk a legszebben. Mi akkor is küzdöttünk még hónapokig, reménytelen helyzetben.



Milyen mai értelmet tulajdonít ennek a reménytelen küzdelemnek?

Ha 48-nak van üzenete, azt hiszem, hogy ez: mindig tisztán, becsülettel, szeretettel a szívünkben odamenni, megtenni, amit megtudunk. Ahogyan a semmiből teremtett, fölszerelt, kiképzett, csatába küldött hadsereg is megállta a helyét. Ha 48-49 kedves a szívünknek, akkor éppen ezért kedves: a bitang módon kivégzett miniszterelnökünkért, a 20 centivel rövidebb bitóra felakasztott tábornokainkért, hogy tovább szenvedjenek, a szemeteskordén kivitt Damjanichért, a 820 fős fehértollasért, akiből 240 tette le Világosnál a fegyvert, mert a többi elvérzett. Ennek a kiállításnak és ennek az összefogásnak, amit a múzeum és a gyűjtők megtettek, ez az üzenete.

Gyűjtőként van-e olyan speciális darabja, amire különösen büszke?

Fiatal fegyvergyűjtőként azt gondoltam, hogy a kardok a legszebb tárgyak. Már a 18. században azt írják rólunk, hogy a magyar szablyával és szablyával temetkezik. Napjainkra annyira összezsugorodott a hazai műtárgyállomány, annyi mindent elhordtak külföldre, hogy az utolsó gombnak is megtanultam örülni. Ma már az a célom, hogy magyar anyagot gyűjtsek. Ha a császáriak vagy az oroszok anyagát gyűjteném, valószínűleg négyszer ekkora gyűjteményt lehetne összehozni. Iszonyú munka ennek a szegény, mártír-haderegnek az emlékét összegyűjteni, mert a császáriak németes alapossággal, begyűjtöttek és megsemmisítettek mindent, amit csak találtak. Amikor 48-49-re gondolok gyűjtőként, nagyon boldog vagyok, hogy annak a kisfiúnak a gyerekkori álma teljesült, aki a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a nagymamájával fellépdelt, és itt szívta magába a történelmi tárgyak szeretetét. Azokra az emberek gondolok, akik a 20. században a román megszállás alatt, az ötvenes években az ÁVH ellenében, vagy a kötelező II. világháború utáni fegyverbeszolgáltatások ellenében nem eltörték, nem elpusztították, nem tönkretették, hanem megőrizték e tárgyakat, mert olyan üzenetük volt számukra, ami miatt nem volt szívük eldobni, elásni, elpusztítani, tönkretenni, szétszedni. Mindig voltak olyan őrző és óvó kezek, amelyek generációról generációra adták tovább ezeket a tárgyakat.

A kiállításokon látható darabokat mi alapján válogatta össze?

A Nemzeti Múzeum kiállítása a 48-as honvédségi tárgyakat, nemzetőrségi felszereléseket, főtiszti kardokat mutatja be, amelyek a honvédség megszületését, küzdelmeit rögzítik. A múzeumra bíztam a válogatást: rendelkezésükre bocsátottam egy kollekciót, és szabadon, saját döntésük alapján állíthatták ki ezeket a tárgyakat. Nekem a gyűjteményem ma már kialakult, ma már nagyon kevés az esélye annak, hogy egy 48-as kard előkerül. De a kilencvenes években ezek nem voltak különösen drágák, se nem voltak különösen ritkák. Ma már 3-4 évet várok egy tárgyra, hogy előkerüljön.

Van kedvence?

Minden gyűjtőnek van egy nagy hala, és ezek a nagy halak 10-20 évente csak egyszer jönnek. Beöthy Ödön szablyája egy ilyen nagy hal. Gyulai Gál Miklós panyókás sapkája úgy élte át 48-49-et, hogy hálósipkává alakították és leszedték róla a simlédet, nehogy feltűnjön valakinek. Elképzelhetetlen terror volt 49 után, olyan szinten, amelyet nem lehet ma már se leírni, se átérezni, se felfogni. Kisebbfajta csoda, hogy ezek a tárgyak megúszták, túlélték és egyáltalán lehetőség volt arra, hogy napjainkban láthatóak legyenek. Aki a kiállításra eljön, ne a szemével nézze a tárgyakat. Sokunknak megvan az a különös képességünk, hogy gyakran szavak nélkül is el tudunk beszélni a tárgyainkkal. Ha volt valaha ilyen képességünk, a Nemzeti Múzeum kiállításán vegyük elő.