Szabadságot és levesport hoztak a szkíták
2009. április 15. 09:50 Obrusánszky Borbála
A szkíták kutatása ma is népszerű, és az orosz történészek az elmúlt évtizedekben számos konferenciát tartottak, ahol számos vitatott kérdést próbáltak meg tisztázni. Egy bizonyos: ma már nem ildomos barbárnak nevezni őket, hiszen kifinomult művészetük és ősi kultúrájuk más fejlett ókori civilizációkkal is felveszi a versenyt. Sőt, az ókori antik források szerint az idegenek, vagy az északi népek, vagyis a szkíták voltak a legigazságosabb, legbátrabb népek, akik egyik legnagyobb vívmánya a szabadság volt. Azt pedig szinte mindenki elismerte, hogy kiváló harcosok lehettek, akik kincseik mellett a zászlóhasználatot és a levesporok ősét hagyományozták az utókorra.
Források nyomában
Már az ókori antik írók is beszámoltak róluk, leírták a helyszínen gyűjtött hiedelmüket, szokásaikat, és a forrásokból azt is megtudhatjuk, hogy a szkíta népek szervezett társadalomban éltek. A görögök közül elsőként Hérodotosz munkája szánt egy külön fejezetet nekik, Sztrabón pedig már részletes leírással szolgált a közép-ázsiai szkíta népek történetéről, akik a Kaszpi-tengertől egészen Indiáig uralkodtak. Szerinte ez volt az ókori világ legnagyobb kiterjedésű állama, és a műből az is kiderül, hogy a „szkíta” valójában egy gyűjtőnév volt, és a többi, forrásokból ismert nevek pedig egy adott törzsé lehettek, mint a tohárok, daák és a masszagéták, valamint az alánok.
A történészek általában három nagy korszakra osztják fel a szkíták történetét, ebből a korai szakasz még számos kérdést von maga után. Korai megjelenésük időpontja az új leletek előkerülésével a mai napig folyamatosan változik. A korai szkíta kort jelenleg az i.e. 1. évezred elejére datálják, de mivel az már egy jól fejlett társadalom képét mutatja, a kezdetek még korábbra nyúlhatnak vissza. Éppen ezért sokan a Karaszuk-kultúra utódainak vélik őket, amelynek leletei közé sorolják a tagari-kultúra, valamint az altaji paziriki leleteit is. A kutatók szoros kapcsolatot mutattak ki a kimmerekkel, akik a szkíták előtt éltek Kelet-Európában, és a források szerint talán őket követve érkeztek oda.
Ezen kívül még az sem tisztázott, hogy a népcsoport milyen kapcsolatban állhatott a Belső-Ázsiában élt hunokkal. Craig Benjamin úgy véli, hogy a mai Észak-Kínában az Ordosz nyugati partjánál lehetett a hunok és szkíták közti határ, melyet Mao tun és fia, Lao-sang lépett át az i.e. 2. évszázad elején, és legyőzték a kínai forrásokban jüecsiknek nevezett szkítákat. Őket egyébként rokonnépnek, vagyis íjfeszítő népnek tartották, ezért nem leigázták, hanem egyesítették őket.
Mindenesetre, a jüecsi uralkodó fejéből ivócsészét készítettek, hogy a hiedelem szerint megszerezzék erejét. A legutóbbi kutatások szerint az i. e. 9. században éghajlatváltozás köszöntött be a közép-ázsiai sztyeppéken és szárazság miatt a szkíták nyugatra vándoroltak. Egyes törzseik azonban helyben maradtak, legalább is az Altaj-hegységben csak ezt követően virágzott fel a híres paziriki - kultúra, amelynek valószínűleg a hunok támadásai vetettek véget az i.e. 2. században.
Míg idehaza jól ismerik a dél-szibériai illetve kelet-európai síkság kincseit, kevés szó esik arról, hogy a szkíták ezen kívül hol éltek. Itthon szinte alig hallunk az indiai szkítákról, akik jelentős államot hoztak létre az Indus-völgyben. A mongóliai szkíta leletek - szarvasos kövek, sziklarajzok - sem túlságosan sokszor szerepelnek a hazai szakirodalomban, pedig több százat találtak az orosz és mongol régészek. Ezen felül a Kelet-Turkesztánban talált híres turfáni múmiák is jórészt a szkítákhoz köthetők, és az ott talált leletek az altaji paziriki kultúrával mutatnak nagyfokú rokonságot. Feltáratlan területnek számít még Tibet is, ahová a kis jüecsik menekültek a hunok elől. Jelenleg külföldiek, de kínaiak is kutatják a térség ősi múltját, főleg a buddhizmus előtti emlékeket próbálják beazonosítani.
A népcsoport kései története sem teljesen tisztázott, az általános vélekedések szerint az i.sz. 3. századig éltek szkíták az eurázsiai sztyeppe-övezetben. A kelet-európai síkságon néhány erődített városukat is ismerjük, közülük a mai Szimferopol melletti Neapolisz a legjelentősebb. Az ukrán és orosz kutatók úgy vélik, hogy a szkíták és a velük rokon szarmaták a későbbiekben is megmaradtak egykori területükön. A Krímben még az 5. században is van hír róluk, mikor a hunok elől a Bahcsiszeráj melletti mészkőhegységbe menekültek, ahol megtelepedtek és a mészkőben barlangvárosokat vájtak ki. Ugyanez a sors jutott a keleti gótoknak, akik ott egészen a 14. századig fennmaradtak. Elképzelhető, hogy a szkíták a hasonló elzárt helyeken túlélhették a népvándorlás hullámait. Erre utalhat, hogy a mai Ukrajna területét egykoron Szkítiának nevezték, de még a késő középkori európai térképeken ez a név tűnik fel Lengyelország helyén. A régi elnevezések túlélték az évszázadokat, valószínűleg a mi történeti hagyományainkban ismert Szkítia akkoriban használt név lehetett.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
