Gdanskban kezdődött a lengyel rendszerváltás
2009. február 6. 11:27 Mitrovits Miklós Terra Recognita Alapítvány
A kerekasztal-tárgyalások
Az első találkozót 1988. augusztus 31-én, a Varsó melletti Magdalenkában lévő belügyi villában bonyolították le. E megbeszélések hamarosan állandóvá váltak, s a résztvevők összesen 13 alkalommal találkoztak. Kiszczak és Wałęsa mellett szinte mindig jelen voltak a katolikus egyház képviselői is, akik egyébként fontos közvetítő szerepet játszottak, s nem egyszer helyszínt biztosítottak a megbeszélések számára. A kerekasztal-tárgyalások megkezdésének két feltétele volt: a sztrájkok azonnali beszüntetése (a Párt részéről) és a Szolidaritás legalizálása (az ellenzék részéről).
Döntő momentum volt, amikor november 30-án az állami szakszervezetek vezetője Alfred Miodowicz nyilvános tévévitára hívta ki a Szolidaritás vezetőjét. Ez azonban hatalmas öngólnak bizonyult a Párt részéről, Wałęsa a felmérések szerint „kiütötte” ellenfelét. Ami ennél is fontosabb, hogy a vita kvázi legitimálta a Szolidaritást. Wałęsa tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt, és 1988. december 19-én a körülötte csoportosuló értelmiségiek megalakították az Állampolgári Bizottságot.
Az 1989. januári KB plénumon Jaruzelski és Kiszczak óriási harc árán elérte, hogy a testület felhatalmazza a vezetést a tárgyalások megkezdésére. Végül 1989. február 6-án a Minisztertanács épületében - itt írták alá 1955-ben a Varsói Szerződést is - megkezdődtek a kerekasztal-tárgyalások. Összesen 452 fő vett részt a tárgyalássorozatban, melyet a három fő társadalmi erő, tehát a kormánykoalíció, a Szolidaritás (Állampolgári Bizottság) és a katolikus egyház képviselői alkottak. Három munkacsoportban tárgyaltak a gazdaság- és társadalompolitika, a politikai reformok és a szakszervezeti pluralizmus kérdéseiről.
A kerekasztal-tárgyalások két hónapig, április 5-ig tartottak. Ez idő alatt számos vitás kérdést kellett megoldaniuk a feleknek, gyakran patthelyzet alakult ki. Öt alkalommal előfordult, hogy a tárgyalásokon kívül Kiszczak és Wałęsa külön egyeztetett a legproblematikusabb ügyekben. Végül megállapodtak a rendszer átalakítását érintő legfontosabb kérdésekben. A 460 fős Szejm mellett létrehozták a 100 tagú Szenátust. Megalkották az új választási törvényt, mely azonban korántsem volt demokratikus. A Szejm mandátumait 65-35 százalékos arányban osztották el a kormánykoalíció pártjai és az ellenzék között, a Szenátusba viszont teljesen szabad választást írtak elő. Létrehozták az államfői tisztséget, ezt a tisztséget a két ház közös ülésén kellett megválasztani, így optimális esetben a Pártnak a szövetségeseivel együtt biztosítva lett volna a kétharmados többség, mellyel Jaruzelskit elnökké választhatják. Döntöttek a cenzúra eltörléséről is.
Ugyanakkor nem született konkrét döntés az egyik legfontosabb kérdésről: milyen legyen az új gazdasági rendszer? A nézőpontok alaposan eltértek egymástól. Időnként olyan helyzet alakult ki, hogy a régi központi szakszervezetek képviselői jobban védték a munkások érdekeit, mint a Szolidaritás. Ez egyfelől azért fordulhatott elő, mert a központi szakszervezet konkurált a munkások támogatásáért a Szolidaritással, másfelől a Szolidaritás részéről a gazdasági munkacsoportban olyan liberális nézeteket valló közgazdászok ültek, mint Ryszard Bugaj vagy Witold Trzeciakowski.
Eközben a Rakowski-kormány, megelőzve a tárgyalások végkimenetelét, minden egyeztetés nélkül olyan törvényeket vitt keresztül a Szejmen, amelyek lehetővé tették a vállalatok egy részének privatizációját, de liberalizálták a valutapiacot is. A piacgazdaságra való áttérés így a Kerekasztaltól függetlenül is megindult. A Párt már 1981-ben a hadiállapot bevezetésével feladta a belső, szocializmuson belüli megújulás lehetőségét, majd 1989-ben a privilégiumai megtartása érdekében megnyitotta az utat a szabadpiaci átalakulás előtt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
