Mindenkiről mindent tudni

2008. november 27. 10:40

1944. december végén a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány már foglalkozott a politikai rendészet létrehozásával, majd januárban Erdei Ferenc belügyminiszter kinevezte Tömpe Andrást rendőrfőtanácsossá. A Rákosi Mátyás által Moszkvából elindított és a Nógrádi partizán egység komisszárjaként Debrecenben érkező Tömpére várt a feladat, hogy a politikai rendőrséget megszervezze. Időközben azonban a budapesti kommunisták is megbízták egyik elvtársukat, a hazai munkásmozgalom harcosát, Péter Gábort ugyanezzel a feladattal. Így aztán 1945. január végére a fővárosban két kommunista vezetésű politikai rendőrség létezett, s mindkét vezető magát legitim tisztviselőnek tartotta.

A helyzet feloldásaként végül Tömpe a vidéki, Péter a budapesti politikai rendészeti ügyekért lett felelős. Májusban pedig az államosított rendőrségről szóló rendeletek megerősítették ezt az illetékességi elkülönítést: előbbi a Magyar Államrendőrség Vidéki Főkapitányság, utóbbi a Budapesti Főkapitányság szervezetén belül lett a politikai rendészet vezetője.

Hasonlóan minden más titkosszolgálathoz az új szervezetek sem nélkülözhették tevékenységük során az állampolgárok együttműködését, s már nagyon hamar kialakult a „munkakapcsolat” a társadalom egy részével. Kádár János már a kommunisták 1945. január 19-ei vezetőségi ülésén bejelentette, hogy történt jelentkezés „besúgó tisztségre”. Ugyanakkor Tömpe 1969-es visszaemlékezésében említette, hogy detektív csoportjai már korán kiépítették a nyilasok között a hálózatot, sőt megjegyezte azt is, hogy ebben igénybe vették a Sombor-Schweinitzer József által vezetett horthysta politikai rendészet egyik vezető ügynökét.

A politikai rendőrség tevékenységének ezt a rejtett oldalát tartotta szem előtt a nyíregyházi rendőrség beosztottja (a nehezen olvasható aláírás Józsa Andrásként azonosítható), amikor február 10-én keltezett tervezetében egy „titkosan működő szerv” felállítását ajánlotta. Valójában az agilis rendőrfogalmazó az ügynök-hálózat kiépítésének jelentőségére hívta fel a Belügyminisztérium figyelmét, miközben – mint az irománya kezdő soraiban olvasható – a „mindenkiről mindent tudni” célképzet vezérelte. Ezzel akarta elkerülni, hogy a legszélesebben értelmezett közélet szereplői, úgymint a közhivatalok vezető beosztású tisztségviselői, bírák, ügyvédek, tanárok, orvosok, papok, pártvezérek, újságírók, esetleg a gazdasági elit tagjai és a művészet, illetve a tudományok képviselői közé nem demokratikus eszméket valló személyek kerüljenek (mint írta: „ne hogy kakukkfiók kerüljön a fészekbe”).

Az adatgyűjtést a hivatásos rendőri gárdával titokban együttműködő civil lakosokra bízta volna, ezért a fedett munka konspirációs szabályait is lefektette. Eszerint a beszervezett egyének nem járnak be a rendőrség épületében, hanem magánlakásokon, megbeszélt helyeken találkoznak rendőrségi irányítójukkal, jelentéseiket géppel írják, nevüket fedőszámmal helyettesítik, miként a megfigyelt személyét is, a leadott információkat a rendőrségen a vizsgált személy „borítékjában” gyűjtik, ezek ismeretében az irányító instruálja, s kéri újabb feladatok elvégzésére bizalmas kapcsolatát. Javasolta azt is, hogy az együttműködők mozgását sajtóigazolványokkal segítsék. Végül a kockázatos munkavégzés során kialakuló életveszélyes helyzetek miatt a Belügyminisztériumtól a beszervezetteknek védelmet és támogatást kért, éppen ezért hangsúlyozta a beosztás és illetmény megállapításának fontosságát, sőt a vasúti szabadjegy megadását sem tartotta elképzelhetetlennek.

Azt nem tudni, hogy miként fogadták a tervezetet a kormányzati körökben, de a politikai osztályvezetők összejövetelein több alkalommal is nagy hangsúlyt kapott, hogy a háborús bűnösök őrizetbe vétele mellett a megelőzés, a megfigyelés és a felderítés azok a munkaterületek, amelyek a reakció és a népellenes tevékenység elleni harc fő irányát képezik – Tömpe pedig a preventív intézkedések között kiemelt szerepet tulajdonított az ún. bizalmi hálózatnak. Pár hónappal később, 1946. február 28-án egy újabb vezetői értekezleten Balázs újra kitért a témára, mikor is elmagyarázta az értekezleten résztvevőknek, hogy mivel a reakciós egyének sok esetben gazdasági szervezetek, kulturális és sportegyesületek cégére alatt fejtenek ki káros tevékenységet, szükséges minden ilyen egyesületben két, de legalább egy ember beszervezése.

A testületben voltak olyanok is, akik a társadalmi kapcsolatok kiépítését már az iskolákban elkezdték volna. 1945 végén a pesterzsébeti politikai csoport két nyomozója megjelent a helyi reálgimnáziumban, hogy a történelem órákat „világnézeti szempontból ellenőrizzék”. A sajátos „iskolalátogatás” során informálódtak az igazgatók, a tanárok politikai felfogásáról, egyúttal feladatuk volt a diákok között beszervezések végrehajtása.

De hiába voltak ilyen és ehhez hasonló törekvések, a hálózat a tárgyalt időszakban nem igen volt képes hatékony működésre és az együttműködők kiválasztása sem felelt meg a Balázs által hangoztatott körültekintő eljárásnak. Egy, a Magyar Kommunista Párt Titkársága számára készült dokumentum 1946 júliusában elég lehangoló képet festett a politikai rendészeti osztályok elvégzett munkájáról. Eszerint ezek tevékenysége „a káder-hiány következtében kezdetlegesnek mondható. Működésük általában passzív, csak konkrét ügyek kivizsgálására szorítkozik, megszervezett bizalmi hálózatuk nincs Budapestet kivéve, de itt is egyirányú, szűk keretek között mozog.” A hálózati tagok kiválasztásának elégtelenségét jelezte az is, hogy például az egyik főkapitányság kommunista frakciója olyan személyt akart B-listáztatni, akit egy hónappal korábban még alkalmasnak tartottak bizalmas együttműködésre és a Belügyminisztérium a vélemény alapján be is állította erre a munkára.

Tovább a teljes cikkhez a Betekintő oldalán