Tersánszky Józsi Jenő

2004. június 15. 03:37

(1888-1969)

Tersánszky Józsi Jenő író 1888. szeptember 12-én született Nagybányán, gyermek-és ifjúkora nagy részét a híres művésztelep közelében töltötte. Már igen korán megmutatkozott a rajzolás iránti tehetsége, de apja ki nem állhatta a képzőművészetet (sőt a művészembereket sem), fiát pedig jogi pályára szánta.

1908-ban, néhány év joggyakornoki munka után, beiratkozott az eperjesi jogakadémiára, majd Budapestre ment jogot hallgatni. Mivel azonban a tanulásra szánt összeget igen hamar elkocsmázta, szülei nagy bánatára, segédmunkás lett. És - nem mellékesen - író. Elsőként Osvát Ernő figyelt fel tehetségére, s 1910-ben a Nyugatban megjelentette Firona című novelláját. Alig egy év múlva a Nyugat Könyvtár már novelláskötetét is kiadta A tavasz napja sütötte címmel.

Az I. világháború kitörése után önkéntesnek vonult be, harcolt Galíciában és az olasz fronton is. 1918 szeptemberében fogságba esett, ahonnan 1919 augusztusában tért haza. A harcok közepette sem hagyott fel az írással, 1916-ban jelent meg a Viszontlátásra, drága című regénye, melyben mindenféle hazafias lelkesedés nélkül láttatta a vérengzés iszonyatos következményeit. A kritika, többek között Ady Endre is, egyértelmű lelkesedéssel fogadta írásait, munkát azonban nemigen kapott, gyakran nélkülöznie kellett.

Végső elkeseredésében 1921 nyarán az Erzsébet hídról a Dunába vetette magát, életereje azonban győzött, és kiúszott. A lapok megírták az esetet, melyre felfigyelt egy Molnár Sári nevezetű jómódú polgárlány, aki levelet írt az írónak. A levelezésből házasság lett, ezután Sárit ugyan kitagadták, de ők csaknem negyven évet éltek le együtt. Tersánszkynak felesége volt a legjobb menedzsere", később viszont Sárinak - súlyos betegségében - a bohém író lett legodaadóbb ápolója.

1922-ben Tersánszky a Nyugat főmunkatársa lett, emellett irodalmi és képzőművészeti kritikákat írt a Pesti Naplóba. 1923-ban a Magyar Színház bemutatta Szidike című színművét, Kabos Gyulával és Vaszary Pirivel a főszerepben, a darabot Cigányok címmel később a Nemzeti Színház is műsorára tűzte.

1920-as évek elején írt Kakuk Marci ifjúsága című művével talált rá egyedi hangjára, ezt követték a szimbolikus irodalmi figurává nőtt hős sajátos hangú, ízes-kellemes történetei, amelyek azután 1942-ben jelentek meg két összefüggő kötetben Kakuk Marci címmel. Tersánszky életének fő műve lett a léha munkakerülő története, akinek kalandjai a korabeli Magyarországról is hiteles képet adtak. A kisregény-sorozatban Tersánszky nem önéletrajzot írt, de ő maga később számtalanszor viselkedett Kakuk Marci-módon. 1927 karácsonyát és az újévi ünnepeket rendhagyó módon töltötte: szemérem elleni vétség miatt két hónap börtönbüntetést kapott A céda és a szűz című kisregénye miatt.

1930-ban regös együttest alapított, majd létrehozta saját színházát, a minden szempontból újszerű Képeskönyv Kabarét, melynek repertoárját pikáns kuplék, paródiák, groteszk jelenetek adták. Ebben az időben zenebohócnak vallotta magát, de az írást előadóként sem hanyagolta el: 1936-ban jelent meg Legenda a nyúlpaprikásról című elbeszélése. A világháború vége felé rajzkészségét és összeköttetéseit hamis papírok készítésében, illetve beszerzésében hasznosította, ezekkel a lakásában bújtatott barátait segítette. A háború után nagy reményeket fűzött az új rendszerhez. Írt, zenélt, felújította a Képeskönyv Kabarét, s fellépésein merész kuplékat, pikáns zeneszámokat adott elő. Kiadták az Egy ceruza története, és az Egy kézikocsi története című regényeit. Írói munkássága elismeréseként 1948-ban tisztes évjáradékot, 1949-ben Kossuth-díjat kapott.

A személyi kultusz évei alatt kiszorították az irodalomból, mert született ellenzéki volt, szeretett ellentmondani, gúnyolódni, nem hallgatta el a hibákat. Az ifjúsági irodalomba szorult, báb-és mesejátékokat írt (Misi mókus kalandjai, Egy biciklifék története). A figyelem 1955-ben fordult ismét feléje, 1956-tól megindították életműsorozatát. Hetvenötödik születésnapján, 1963-ban a Jókai Színház a Kakuk Marci bemutatásával köszöntötte. 1968-ban Életem regényei címmel kiadta önéletrajzi írásait, a budapesti Katona József Színház a Kegyelmes asszony portréja című darabját játszotta.

A magyar irodalom egyéni hangú alakja négy Baumgarten-díjat, egy Kossuth-díjat és két Munka Érdemrendet kapott. A hatalom kegyeit sosem kereste, csak a nőkét. Két felesége és számtalan múzsája volt, a hölgyek mellett még a borhoz vonzódott igazán. Túl vegyes, túl szabálytalan életművének igazi méltatása még várat magára.

A bohém életművész 1969. június 12-én halt meg Budapesten.