Múlt-kor.hu

Békét bármi áron!

Békét bármi áron!

2001. április 12. 13:29

Amikor Margaret MacMillan, a Toronto Egyetem Trinity Kollégiumának igazgatója elkezdett dolgozni az 1919-es versailles-i béketárgyalásokról szóló új munkáján, kénytelen volt átértékelni dédapjáról, az első világháború végén hivatalban levő angol miniszterelnökről, David Lloyd George-ról kialakult rossz véleményét. Legnagyobb megdöbbenésére arra jutott, hogy dédapja mégsem volt amolyan rossz fából faragott öregember.

Azért jól eltolták

Gyermekkoromban mindig azt hallotta, hogy milyen nagyszerű ember is volt ő, ám ahogyan az lenni szokott, felnőttként már másként értékeltem a dolgokat - emlékszik vissza MacMillan. Később Keynes nézeteit osztottam, akinek az volt a véleménye, hogy Lloyd George híján volt miden erkölcsi aggálynak - könyörtelen, veszélyes és cinikus volt. Csakhogy miközben a béketárgyalásokat tanulmányoztam, rá kellett ébrednem arra, hogy valójában nagyon bátor ember és jó politikus volt.

Sőt, Ms. MacMillan a „Párizs, 1919: Hat hónap, ami megváltoztatta a világot” című munkájában kijelenti: A Lloyd George, Woodrow Wilson elnök és a francia miniszterelnök Georges Clemenceau segítségével Németországra erőltetett Versailles-i béke nem volt felelős Hitler későbbi hatalmáért és a második világháború kitöréséért.

S hogy mennyire formál történelmet politika és személyiség, azt jól példázza az 1919-es Párizs. S ezt MacMillan új könyvének címe is mutatja. „Békecsinálók: a párizsi békék 1919-ben - Kísérlet a háború befejezésére” S habár megfigyelők elmondták, hogy bármi, aminek címében szerepel a Párizs szó, az jól eladható az Államokban, a könyv mégis Nagy Britanniában aratott először sikert: elelnyerte a jeles esszé-irodalmi díjat, a Samuel Johnson Prize-t. (S minden kritika ellenére Ms MacMillannek nagyon tetszik a békecsinálók kifejezés.)

A Kanadában született történész szerint Hitler nem a Versailles-i békék miatt kezdte meg a hadviselést, habár propagandájához kapóra jött az arra való hivatkozás. Az írónő a három, nagy volumenű politikus őszinte szándékait hangsúlyozza: természetesen nem láthatták a jövőt és nem is tudták azt befolyásolni. Minden az örökösökön múlott. A háború kitörése nem csupán az 1919-es események, hanem az azt követő húsz év összes döntésének a következménye volt.

Verseny a tárgyalóasztaloknál

Általános az a nézet, miszerint a súlyos háborús jóvátételek vezettek Hitler és a nácik uralmának táptalajt adó német gazdasági összeomlásához. Ezzel szemben MacMillan rámutat arra, hogy a Németországtól követelt jóvátételek kevesebbre rúgtak, mint amit például Franciaországnak kellett fizetnie Németország részére a német császárság kikiáltása után 1870-ben. Azt is hozzáteszi, hogy mindezeken felül Németország csupán harmadát fizette meg a Belgium, Franciaország megszállásáért és lerombolásáért kompenzációként kirótt összegből.

MacMillan úgy véli, a valódi probléma az volt, hogy Németország egyáltalán nem érezte legyőzöttnek magát. Nem hitték, hogy elvesztették a háborút, hiszen soha nem láttak idegen katonát a saját hazájukban. A német hadsereg időben visszavonult Berlinbe és a német ipar érintetlen maradt. Németország még mindig a legnagyobb európai ország maradt a Szovjetuniótól nyugatra. Valójában soha nem történt meg a katonai leszerelés, és elég erős maradt ahhoz, hogy 1939-ben elfoglalhassa Európa nagy részét.

Így viszont felmerül a kérdés: a nyugat-európai nagyhatalmaknak egészen addig kellett volna folytatni a háborút, amíg az eléri Németországot? A válasz: elvileg igen, csakhogy a világpolitika közbeszólt.

1918 végére, amikorra is az Amerikai Egyesült Államok rövid ideje már bekapcsolódott a háborúba, a több millió ember halálát követelő állóháború teljesen kimerítette Franciaországot és Nagy Britanniát. A franciák, de különösen a britek úgy érezték, hogy ha a háború eltart 1919 tavaszáig, akkor Amerika sokkal nagyobb befolyással bír majd addigra, mint amilyen szerepet szántak neki. Franciaország és Anglia semmiképpen sem akarták az amerikaiakat domináns helyzetbe juttatni. Így amikor két hónappal a fegyverszünet után Wilson, Lloyd George és Clemenceau összegyűltek Párizsban, hogy előkészítsék a tartós békét, nagyjából azonos befolyással bírtak.

Iszonyatosan hosszú időt töltöttek együtt - mondja MacMillan. - Szerintem az egyik leginkább figyelemre méltó dolog a béketárgyalásokban, hogy sohasem fog újra megtörténni ehhez hasonló. Sohasem fognak ilyen kaliberű vezetők hat hónapig ugyanazon a helyszínen tárgyalni.

A személyiségek

MacMillan úgy véli – függetlenül a rokoni szálaktól - Lloyd George volt a legelbűvölőbb és a legrugalmasabb, talán ő volt a legjobb tárgyaló. Clenemceau viszont tudta, hogy mit akar, és arra koncentrált. Wilson pedig egy nagyszerű erkölcsi alkat volt. Wilson képes volt erkölcsi alapokon elindulni, hiszen országa igazán soha nem szenvedett a pusztítástól. Habár mindegyik vezető liberális volt, a jövőről alkotott elképzeléseik különbözőek voltak, amikor tárgyalóasztalhoz ültek: Wilson, aki a háború utáni Európával kapcsolatban híressé vált 14 pontjához ragaszkodott, idealista volt és az önrendelkező országok elkötelezett híve. Lloyd George pragmatista, aki elsősorban védeni és kiterjeszteni akarta a Brit Birodalom gyarmati érdekeit. Clemenceau pedig annak a megsértett Franciaországnak volt a vezetője, amit az ő életében már kétszer is leigáztak német csapatok.

A békeszerződések következményei

A párizsi döntések azóta többször is időszerűvé váltak, hiszen az első világháború után kialakított területek közül több átalakult. A Versailles-i béke egyezményei voltak hivatottak csillapítani a különböző nemzetiségi kérdéseket azzal, hogy életerős nemzetállamokat alkottak. Olyanokat, amik több nemzetiséget is magukba olvasztottak, de ezen soknemzetiségű országok közül azóta már több szétesett, így Csehszlovákia vagy Jugoszlávia is.

Akkor ott, a véletlenszerűen és hirtelen hozott döntések nagy részéről azt gondolták, hogy nem fontosak, azonban 50 év elmúltával ezek a kérdések igen is időszerűkké és döntőkké váltak. Az 1989-et követő közép-kelet-európai „ámokfutás”, valójában az 1919-et követő nacionalizmus egyenes következménye. - véli MacMillan.

A könyben megszólal Richard Holbrooke is, aki a balkáni problémák megoldásának kulcsfigurájaként azt mondta: Jó néhány, a modern világot érintő súlyos probléma gyökerei az első világháborút követő döntésekre vezethető vissza. Így ezek közé sorolhatjuk az 1991 és 1999 között lezajlott négy balkáni háborút, az iraki válságot, ahol a határokat az akkori francia-brit verseny állása szerint jelölték ki, az újra és újra felmerülő kurd kérdést, a Görögország és Törökország között lévő vitákat, és a végeláthatatlan harcokat az arabok és a zsidók között azért a földért, amiről mindkét fél azt gondolja, hogy neki ígérték oda.

Az 1995-ös háborúnak véget vető daytoni tárgyalásokra visszatekintve Holbrooke azt is elmondta, hogy akkor valójában egy újabb versailles-i békepontot semmisítettek meg.

Békét bármi áron!

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. nyár: Őrült uralkodók

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra