Memórialomtalanítás

2002. augusztus 29. 11:10 Gerlóczy Ferenc

Umberto Eco, a 70 esztendős olasz író-irodalomtörténész-publicista olyan tudományágak kiagyalására serkentette társait, amelyek nemcsak nem léteznek, de - történeti vagy logikai okokból - nem is létezhetnek. Eco a felejtéstudományt találta ki, ami szerinte már csak azért sem létezhet, mivel ha megnevezünk valamit abból a célból, hogy elfelejtsük, akkor voltaképpen nem teszünk mást, mint hogy - megjegyezzük. Csakhogy az író egy olyan tudományágat nevezett logikailag lehetetlennek, amely voltaképpen már az ókortól fogva folyamatosan létezett, mint a könyvnyomtatás előtti korszak szónokait felkészítő segédtudománynak, az emlékezettannak „felejtéstan` nevezetű speciális alfejezete. Szükség azonban csak különleges esetekben volt rá, s olyankor sem mindig működött fényesen. Pedig olykor a felejtés művészetére is szükség lenne.

Az 1977-ben elhunyt Alekszandr Romanovics Lurija orosz neurológus-pszichiáternek például számtalan amnéziában, vagyis emlékezetvesztésben szenvedő páciense mellett volt egy híressé vált hipermnéziás, vagyis túlemlékező betege is. Ez az ember hiánytalanul visszaemlékezett mindenre, amiről csak értesült, amit megtanult vagy átélt, s mindent korlátlan ideig meg is őrzött az emlékezetében. Vagyis képtelen volt felejteni. Lurija, aki e hipermnéziás páciens, bizonyos Seresevszkij esetét Egy mnemonista észjárása című, 1968-ban megjelent könyvében dolgozta fel, éppenséggel úgy vélte: a hipermnézia éppúgy betegség, mint az amnézia, s az ilyen betegnek nagy szüksége lenne - az orosz neurológus által - az antik mítoszbeli felejtésforrás, Léthé nevéből - alkotott kifejezéssel léthotechnikának nevezett módszer elsajátítására.

Seresevszkijéhez hasonló helyzetbe került a 20. századi argentin író, Jorge Luis Borges novellájának hőse, Funes, az emlékező is, aki egy baleset következtében elfelejt felejteni, s ezért aztán mindenre emlékszik. Tanulságos, hogy mind az irodalmi, mind a valóságos emlékező, miközben minden apróságot a fejében tartott, a legalapvetőbb elvont gondolatok megfogalmazására sem volt képes. A kutya fogalmára való gondoláshoz például az orosz emlékezőnek előbb el kellett felejtenie bizonyos felejtéstechnikai eljárások segítségével a fejében tárolt mérhetetlenül nagy számú konkrét kutyát. A módszer az volt, hogy felírt mindent, amit el akart felejteni. Ez - nála, és csak részlegesen, de valamennyire mégis - bevált: Seresevszkij felejtett, s felejtése mértékéig gondolkodni is tudott.

Az ilyesfajta túlemlékezés persze az életben is, az irodalomban is ritka; a valóságban inkább „feledékeny az egész világ". E megállapítás Harald Weinrichtől származik, aki Léthé: a felejtés művészete és kritikája című, nemrég magyarul is megjelent könyvében az embert „felejtő lényként" határozza meg. A felejtő persze nem tudatlant jelent. A felejtő akkor is tudja azt, amit elfelejt - véli az irodalomtudós felejtésteoretikus -, amikor éppen nem emlékezik rá, ám az emlékek felidézhetők maradnak. Ez a minden egyes emléket egyformán lényegesnek tekintő szemlélet jellemzi a Sigmund Freud alapította lélekelemezést is.

Milyen különös például viszont az - hívja fel a figyelmet a pszichoanalízis egyik német képviselője, Alice Miller A tehetséges gyermek drámája című könyvében -, hogy az emlékiratokat író művészek túlnyomó többsége a kamaszkorában kezdi élete elbeszélését, a sokak szerint valójában minden lényegest eldöntő gyermekkort néhány sztereotípiával intézve el. Így e korszakot jószerével mindenki sematikusan: „nehéznek", „nélkülözőnek", esetleg „boldognak", „idillinek" írja le. A legtöbb gyermekkori élményt a hozzájuk társuló korai traumákkal együtt azonban - a születés traumájától kezdve - a legtöbben a felejtés homályába szorítják, vagy csupán ott hagyják.

Egy görög mítosz szerint a boiótiai Trophóniosz-barlang mellett van két forrás, ezek vizéből ittak az oda érkezett zarándokok, mielőtt a híres jósdához fordultak volna. Léthéből, a feledés vizéből azért isznak, hogy elfelejtsék gondjaikat-bajaikat, Mnémoszüné, az emlékezet vizéből pedig, hogy megjegyezzék a barlangban látottakat és hallottakat. A már idézett Harald Weinrich úgy véli: „Európa filozófiai gondolkodása, a görögök hatására, évszázadokon át a nem felejtés, vagyis az emlékezet és az emlékezés tartományában kereste az igazságot, s csak az újkorban tett tétova kísérletet arra, hogy a felejtésnek is némi igazságot szolgáltasson."

Mindenesetre amióta csak létezik az emlékezés tudománya, mindig volt egy, a felejtés technikáját, művészetét tartalmazó alfejezete is. A szónoklattan egyik segédtudományaként már a 15. századi Itáliában virágzott mnemotechnika - vagy más néven aposztrofált emlékezéstudomány -, az arte della memoria tankönyveiben gyakran külön fejezetet szenteltek a felejtés művészetének (arte dell''oblio). Az ezekben foglalt képességekre, illetve ismeretekre rendszerint új memoriterek megtanulása előtt - a fejben kvázi szabad memóriakapacitást teremtendő - volt szükség. Minden erőltetett memorizálás felesleges megterhelés az emlékezetnek - állította Immanuel Kant, az 1804-ben elhunyt königsbergi filozófus -, s mit sem ér, „ha valakinek jó az emlékezete, de nincs ítélőereje. Az ilyen ember: két lábon járó lexikon. A Parnasszus nem nélkülözheti az efféle igásszamarakat sem, amelyek maguk semmi okosat nem képesek művelni, de legalább egybehordják az anyagot, hogy mások abból valami jót és újat teremthessenek."

Magának Kantnak mindennek ellenére közmondásosan kiváló volt az emlékezete, így a sors különös iróniájának tekinthető - emlékeztet Weinrich -, hogy a filozófus öregkori emlékezetkihagyásainak mértékét a mai tudomány minden bizonnyal már szépen kifejlődött Alzheimer-kórként határozná meg. Egy dolgot azonban, egykori inasának a nevét, bár sok éven át tudatosan próbálta, képtelen volt elfelejteni. Az emberi felejtésnek három nagy hulláma volt Weinrich szerint. Az elsőt az írás megjelenése hozta: „A szóbeli emlékezet elsorvad, ha az írásbeli emlékezet hamis biztonságára támaszkodik. Ezt már Thamosz, az egyiptomiak királya is felrótta az írás egyiptomi feltalálójának, Thot istennek" - írja a szerző.

A második hullám szerinte a könyvnyomtatás következménye volt, míg a harmadikat az okozta, hogy az emlékezéshez szükséges információk egyre növekvő hányadát bízzák az emberek a számítógépek memóriájára, miközben a fejükben, sőt sokszor már a könyvekben sem tárolják azokat. Csakhogy az emlékek adattárakban és -bázisokban való tárolása az emlékezést társadalmi kérdéssé - az emlékekhez való hozzáférés problémájává - is teszi. Nyilvánosságra és kommunikációra épülő társadalmakban például legalábbis elgondolkodtató, ha közérdekű adatokat évtizedekre titkosítanak, ha például arról „oszlanak meg az emlékek", kik voltak, s kik nem voltak szigorúan titkos emberek.

Másfelől viszont - egyelőre - mindenképpen a fejekben tárolódnak az erkölcsi ismeretek, a lelkiismeret. Az egészséges történelmi emlékezetű és a jó történelmi lelkiismeretű ember - bárhol tárolja is az információit - szembenéz a múltjával, hogy feldolgozza azt. A görcsös felejteni akarás szélsőséges megnyilvánulási formája viszont például a német jogban szigorúan büntetett Auschwitz-hazugság, vagyis a holokauszt nyilvános „elfelejtése". A Weinrich által idézett Nobel-díjas író, a buchenwaldi haláltábort túlélt Elie Wiesel szerint az európai zsidóság megsemmisítésének kísérlete voltaképpen „milliós nagyságrendű emlékezetpusztításnak (memoricídiumnak) fogható fel". George Santayana amerikai filozófus már száz évvel ezelőtt papírra vetett szavaival pedig - „azok, akik nem tanulnak a múltból, arra ítéltetnek, hogy megismételjék azt".