1848-49-es honvédzászlókért „cserélte el” a magyar kormány a fogva tartott Rákosit

2018. február 5. 08:24 MTI

1892. március 9-én született a vajdasági Adán zsidó kereskedőcsaládban, Rosenfeld néven. A budapesti Keleti Akadémián végzett, s több nyelven is kiválóan megtanult. 1910-ben belépett a Szociáldemokrata Pártba, egy évvel később a Galilei Kör titkára lett, ösztöndíjasként járt Hamburgban és Londonban. Az I. világháború alatt orosz fogságba esett, 1918-as hazatérése után a Kommunisták Magyarországi Pártjának egyik alapítója volt. Emiatt börtönbe került, de a Tanácsköztársaság százharminchárom napja alatt már a Forradalmi Kormányzótanács tagja, termelési népbiztos volt, az 1919. augusztusi bukást követően emigrált.

Bécsből kiutasították, ezután a Komintern titkáraként Nyugat-Európában dolgozott. 1924-ben illegális munkára hazatért, de gyorsan lebukott, s 1925-ben lázadás miatt 8 és fél, tíz év múlva a kommünben játszott szerepe miatt életfogytiglani börtönre ítélték. 1940-ben az Oroszország által a szabadságharc 1849-es leverésekor zsákmányolt honvédzászlókért cserébe kiengedték Moszkvába. A Szovjetunióban hősként fogadták, a II. világháború alatt az emigráns magyar párt vezetője lett, ekkoriban vette el a jakut nemzetiségű Fenya Kornyilovát.

1945. január 30-án érkezett haza, s a moszkvai útmutatásokkal felvértezve főtitkárként nekilátott a kommunista párt újjászervezésének. Miniszterelnök-helyettesként, államminiszterként az országban állomásozó szovjet csapatokat és a kommunista irányítás alatt álló rendőrséget maga mögött tudva, a hírhedt „szalámitaktikával” szeletelte fel a konkurens pártokat, a politikai ellenfelekkel történő leszámolást segítették a többi pártba beépített „kriptokommunisták” is.

A kommunista párt 1947-ben a hírhedt kékcédulás parlamenti választásokon csalással győzött. A „fordulat évében”, 1948-ban beolvasztották a szociáldemokratákat, s Magyar Dolgozók Pártja néven létrejött az állampárt. Az elkövetkező években Rákosi elképesztő személyi kultuszt épített ki maga körül, Sztálin legjobb magyar tanítványának nevezte magát. Az erőszakos iparosítás, a mezőgazdasági kollektivizálás, a teljes államosítás után az életszínvonal nem érte el a háború előtti szintet sem. A rettegett politikai rendőrségre (ÁVH) támaszkodva totális lett az elnyomás, megtörték az egyházakat, emberek tízezreit telepítették ki, százezrek kerültek bíróság elé. Rákosi saját vezetőtársait sem kímélte: a koncepciós perekben kommunisták tucatjait is kivégezték.

Rákosi 1952 augusztusától a miniszterelnöki posztot is betöltötte, de a Sztálin halálát követő időszakban önkritikára kényszerült. 1953-ban átadta a kormányfői tisztséget Nagy Imrének, akinek munkáját minden lehetséges eszközzel gátolta, majd 1955-ben sikerült félreállítania. A szovjet politikai „olvadás”, az SZKP 1956. februári XX. kongresszusa után a felelősséget igyekezett Péter Gáborra és Farkas Mihályra hárítani, de 1956. július 18-án az MDP Központi Vezetősége szovjet utasításra minden tisztségétől megfosztotta, és „gyógykezelésre” a Szovjetunióba küldték. Az 1956-os forradalom után megpróbált hazatérni, de erre nem kapott engedélyt. Később is többször is kérte, hogy hazatérhessen, de az ehhez megszabott feltételeket nem volt hajlandó elfogadni. Rákosi 1971. február 5-én Gorkijban halt meg. Hamvait titokban hozták haza, és a szűk családon túli nyilvános búcsúztatást sem engedélyezték. Olyannyira, hogy a temetés napján a Farkasréti temető hirdetőtáblájára „véletlenül elfelejtették” kiírni Rákosi keresztnevét.