Mint szinte mindennap, Johannes Vermeer 1657. szeptember 28-án is pontban 10 órakor ment fel a műtermébe. Delft főterétől kőhajításnyira, az Oude Langendijk sarkán álló, gyerekekkel teli ház földszinti nyüzsgéséből kiszakadva az emeleten viszonylag nyugodt és csendes körülmények között dolgozhatott. Végigsétált a három nagy méretű ablakkal rendelkező szobán, és egy hosszú bot segítségével egyesével kinyitotta a spalettákat. Ahogy haladt, a fény fokozatosan birtokba vette a teret. Előbb bátortalanul, derengőn, majd egyre határozottabban rajzolta körül az utolsó ablak elé állított asztalon elrendezett tárgyakat. Végigsimított a bársonyos anyagú terítőn, a porcelánedény fényes felületén, és egyenként megérintette a gyümölcsöket a tálban. Végül Vermeer kinyitotta a harmadik ablakot: hűvös reggeli levegő és az utca zsivaja töltötte be a szobát, és egy csapásra elűzte a festés előkészítésének szemlélődő hangulatát. Vermeer gyorsan visszacsukta az ablakot: még nem akarta beengedni a külvilágot. Csak akkor tárta ki újra, amikor megérkezett a felesége, és egy darab papírral a kezében – mintha levelet olvasna – az ablak elé állt…

Johannes Vermeer a XVII. századi Hollandia egyik legeredetibb és egyben legtitokzatosabb festője volt. Kevés képet alkotott, mesterré válásától korai haláláig évente általában kettőt. Így jelenleg mindössze harminchét festményt tulajdonítanak neki, ebből huszonnégyet látott el szignóval, ötre pedig a készítés dátumát is felírta. Ennek a mennyiségileg szerény életműnek tetemes része tartozik az egyetemes művészettörténet csúcsteljesítményei közé: ki ne ismerné például a Tejet öntő nőt, a Lányt gyöngy fülbevalóval vagy A festészet allegóriáját. Ugyanakkor a festő személye körül a mai napig nagyon sok a rejtély, nem maradtak fenn levelek vagy napló, a portréját sem tudjuk biztosan azonosítani, társadalmi helyzetét, háztartását és ezeknek művészetére gyakorolt hatását azonban elég jól ismerjük.

Vermeer műveinek legfőbb vonzereje a képein megteremtett bensőséges világ, amely ráadásul annyira valóságosnak és kézzelfoghatónak tűnik, hogy szinte megköveteli a nézőtől annak képzeletbeli újraalkotását. Ezt tettem én is a bevezetőben: elképzeltem annak a napnak a reggelét, amikor Vermeer elkezdett kísérletezni azzal, ami később pályafutása fő témájává vált: egy vagy több alak ábrázolásával egy egységes, természetes fénnyel teli háromdimenziós térben. Az első olyan alkotása, amelyet ennek a képi problémának szentelt, az 1657–59 körül készült Levelet olvasó lány nyitott ablaknál volt.

Figurák a térben

Vermeer festményein mindig az ablakok jelentik a természetes fény fő forrását. A XVII. századi Hollandiában a legtöbb háznak – így a művész otthonának is – osztott ablakai voltak, azaz a párkány nélküli, keskeny ablakkeretbe felül két rögzített, alul pedig két hagyományosan nyíló ablakszárny illeszkedett. Utóbbiakat kívülről fatáblákkal védték, az előbbiek spalettái viszont belül voltak, és felfelé nyíltak. Reggelente általában az összeset kinyitották, hogy beengedjék a napfényt. Az ablaktáblák különböző formájú és színű kisebb üveglapok felhasználásával készültek: Vermeernél például gyémánt, homokóra, négyzet és kör alakzatokat is láthatunk.

Vermeer minden jel szerint egy háromablakos műteremben dolgozhatott. A festményein látható üvegfelületek időnként az egész szobát visszatükrözik, a harmadik ablak azonban soha nem látszik, mert amellett volt a festőállvány. Ebből a pozícióból adódik, hogy Vermeer 1657 után festett képei nagyon hasonlítanak egymásra. Habár néha csak egy, máskor kettő, esetleg három figurát helyezett el a térben, az ablakok mintázata sem egyforma, és olyan is előfordul, hogy függöny takarja el a fény forrását, a képek mégis mintha ugyanannak a témának a variációi lennének. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2024. ősz számában olvasható.