Válságok sorából vezette ki Franciaországot az állhatatos Charles de Gaulle

2021. november 22. 18:00 MTI

Irodalomtanár apjától hazafias és vallásos nevelést kapott, tizenkilenc évesen jelentkezett a katonai akadémiára. 1912-ben kezdte meg katonai szolgálatát, parancsnoka az a Philippe Pétain volt, akivel a második világháború alatt került szembe.

Az első világháborúban kétszer sebesült meg a frontvonalban, a verduni csata idején fogságba esett, s hiába próbált többször is megszökni, csak a német fegyverletétel után nyerte vissza szabadságát.

A háború után a tehetséges fiatal tiszt a vezérkarhoz került, s könyvekben fejtette ki újszerű nézeteit: a jövőben csak egy motorizált, stratégiáját mozgékony páncélos alakulatokra alapozó hadsereg lehet ütőképes.

A Maginot-vonalra és a németekkel szembeni védelemre fókuszáló francia katonai vezetés nem sok figyelmet szentelt de Gaulle „hóbortjainak”, ezzel szemben az ellenséges oldalon, Berlinben tanulmányozták műveit.

A második világháborúban, amikor a németek villámháborús taktikájukkal egyszerűen megkerülték a francia erődrendszert és tankjaikkal legázolták a franciákat, de Gaulle egy harckocsi-dandár élén ért el sikereket, de a vereséget nem tudta megakadályozni.

A megadást ellenezte, de most sem hallgattak rá, így emigrációba vonult, nem vállalt közösséget a Pétain vezette, a nácikkal kiegyező Vichy-rezsimmel.

Londonból irányította a felszabadításért küzdő Szabad Francia Erőket, „ébren tartotta a lelkesedést” és állhatatosságával, makacsságával (amit szövetségesei időnként arroganciának éreztek) kivívta, hogy Franciaországot a második világháború végén a győzelem teljes jogú résztvevőjének ismerjék el a hatalmak.

Az ország felszabadításakor természetszerűen ő került a nemzeti kormány élére, de 1946 elején – mivel nem tudta összebékíteni a különböző pártok gyakran eltérő véleményeit – lemondott.

Ezután az ellenzéki lét, majd 1953-tól a magány (vagy ahogy a francia közbeszédben emlegetik, a „sivatagi átkelés”) évei következtek, ezt az időszakot vidéki birtokára visszavonulva töltötte.

Az utódok kisszerű marakodása, a kiábrándulás és az 1950-es évek második felére egyre jobban kiéleződő algériai válság nyomán egyre többen gondolták ismét úgy, hogy csak a rendkívül népszerű Charles de Gaulle vezetheti ki a válságból Franciaországot.

1958-ban kormányfő lett, majd az új alkotmány kidolgozása után, még abban az évben az Ötödik Köztársaság első elnökévé választották.

Az ezt követő tizenegy év a látványos változások periódusa: sikerült lezárnia az algériai válságot, valamint 1966-ban az ország szuverenitására hivatkozva kiléptette Franciaországot a NATO katonai szervezetéből.

De Gaulle hitte, hogy Franciaországnak erős vezetésre van szüksége, „monarchiára, de nem isteni jogból eredő örökletes, hanem választási monarchiára”.

A monopolisztikus berendezkedésnek idővel egyre több ellenfele támadt, különösen a fiatalok körében. Az 1968-as diákmozgalmakon még úrrá lett, de a következő év már bukását hozta.

Egy nem túl jelentős, a szenátus reformjáról tartott népszavazáson 1969-ben vereséget szenvedett, s mivel feltétlenül tisztelte a népszuverenitást, azonnal lemondott. Élete hátralévő másfél évében egyszerű életet élt vidéki házában, távol tartotta magát a politikától, emlékiratain dolgozott.

Tizenhárom nappal nyolcvanadik születésnapja előtt, 1970. november 9-én Colombey-les-Deux-Églises-ben érte utol a halál.

Halálhírét Georges Pompidou elnök, megválasztása előtt közeli munkatársa, e szavakkal jelentette be: „De Gaulle tábornok halott. Franciaország megözvegyült”.

De Gaulle a huszadik század második felének meghatározó francia politikusa volt. Hazájában a mai napig igen erős a gaullizmus, ez a sajátos jobboldali áramlat, amely a nemzeti függetlenséget, az intézmények stabilitását, Franciaország „nagyságát” állítja a középpontba.

A franciák túlnyomó többsége pozitívan értékeli második világháborús és államfőként betöltött szerepét. Számos közterület, intézmény, Párizs repülőtere viseli nevét, s Charles de Gaulle névre keresztelték a francia flotta első atommeghajtású repülőgép-hordozó hajóját is.