Tragédiák sora vezetett a Hunyadi-dinasztia bukásához
2020. július 12. 08:32 Pálosfalvi Tamás
Aligha akad a magyar történelemben még egy család, amelyet olyan egyértelmű tisztelet övezne, mint a Hunyadiakat. E tisztelet kortól és politikai rendszerektől függetlenül állandónak tekinthető, és ugyanúgy jellemzi a közvéleményt, mint a hivatásos történészeket.
Mit jelent dinasztiának lenni?
Dinasztiáról, a szó szoros értelmében, olyan uralkodócsaládok esetében szoktunk beszélni, amelyek legalább két uralkodót adtak egy, vagy több, monarchiának, illetve más, monarchikus jellegű, de annál alacsonyabb státuszú politikai szerveződésnek (hercegség, grófság, stb.). Csak a középkori magyar történelmet tekintve, ilyen értelemben kétségen kívül dinasztiának minősülnek az Árpádok, az Anjouk, a Habsburgok vagy a Jagellók.
Ami a Luxemburgokat illeti, ők ugyan a magyar trónon csak egy uralkodóval (Zsigmond) képviseltették magukat, más uralmi területeiket (Németország, Csehország és tartozékaik) figyelembe véve teljes joggal lehet őket dinasztiának tekinteni.
Eltekintve az olyan speciális intézményektől, mint a római királyság, amelyet választás útján töltöttek be, az európai középkor általában az öröklés elvét favorizálta, azon belül is az egyenes ági öröklést az oldalágival szemben. Ennek megfelelően az egyes uralkodói dinasztiák fennmaradásának, normális körülmények között, csak az utódlásra alkalmas örökös hiánya szabhatott határt.
Franciaország trónján 987-től több mint háromszáz éven át követték egymást apáról fiúra a Capeting-ház uralkodói, akiket IV. (Szép) Fülöp három fiának halála után a dinasztia egyik oldalága, a Valois grófok követtek a királyság élén. Angliában a Plantagenet dinasztia a 12. század közepétől egészen 1485-ig volt hatalmon, hol egyenes-, hol oldalágon örökítve tovább a trónt.
De sem a Capetingek, sem a Plantagenetek nem számítottak „új” családnak már akkor sem, amikor Franciaország, illetve Anglia trónját megszerezték, hiszen az előbbiek mint hercegek, az utóbbiak mint grófok évszázados múltra tekinthettek vissza.
Ugyanez elmondható azon uralkodói dinasztiákról is, amelyek a késő középkorban „emelkedtek föl”. Közismert, hogy a magyarországi Anjou uralkodók a Capeting dinasztia egyik oldalágából eredtek, éppen úgy, ahogy a második, Valois burgund hercegi dinasztia is, amely Hunyadi Mátyás kortársa, Merész Károly 1477-ben bekövetkezett halálával tűnt le a történelem színpadáról.
A leszármazáson alapuló öröklés elvének általános elfogadottsága magyarázza, hogy a középkori monarchiák politikai társadalmának (rendjeinek) csak rendkívüli helyzetben, és akkor is korlátozottan volt módja beleszólni a trón betöltésébe.
Nem volt ez másképpen Magyarországon sem, ahol első ízben 1440-ben történt meg, hogy a rendek egy olyan uralkodót hívtak meg a trónra, aki semmilyen rokoni kapcsolatban nem állt elődeivel. III. Ulászló lengyel király, akiről szó van, nem az egyetlen királya volt azonban az országnak, és meghívását kizárólag a legitim uralkodó, V. László zsenge kora és az oszmán fenyegetés indokolta.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
