Tökéletes odafigyelés kellett a borivászathoz a reneszánsz Itáliában

2020. május 4. 13:06 Múlt-kor

A pohár (nevezzük inkább kehelynek) ugyanis leginkább egy kisebb tortatartó állványra emlékezteti a mai szemlélőt. A díszes, fejnehéz, lapostányér formájú kehely alját pedig szigorúan csak három ujjal lehetett körbefonni. A poharat színültig töltötték borral és a nedűből nem illet egy cseppet sem a földre ejteni. Az egész mozdulatsort könnyedén kellett végezni; az erőlködés folytán a homlokon megjelenő ráncok a szemlélődők kárörvendő vigyorát vonhatták maguk után.

Az egész performansz lényege a bonyolultságában gyökeredzett. A nemeseknek magukévá kellett tenni a „sprezzatura” eszményét, azaz társaságban megjelenni csak eleganciát, kifinomultságot és könnyed hanyagságot sugározva lehetett. Más szavakkal: jónak kellett lenni mindenben, és ezt a félisteni tökéletességet „izzadságszag” nélkül illett reprezentálni. A különleges „tortatartó állvány” könnyed ajakhoz emelése a „sprezzatura” eszményének egyik ideális kifejezője volt.

Ezek az egyedi formájú poharak az étkezési szokások átalakulásának hírnökei voltak. Egészen a 16. század elejéig a közösségi étkezés volt a norma Európában. Mindenki, a hercegnőtől a parasztokig bezárólag, megosztotta tányérját és poharát az asztal mellett ülő társával. Az etikett csupán azt kívánta az étkezőktől, hogy ne túl mélyen kotorásszanak ujjaikkal a közös tálban, és lehetőleg töröljék meg ajkaikat, mielőtt szájukhoz emelnék az asztal körül ülőkkel megosztott serleget.

Aztán a 16. század kezdetén az itáliai arisztokraták különálló étkészletekkel kezdték ellátni vendégeiket. Az asztal mellett ülők saját kanalat, villát, tányért és poharat kaptak. Ez pedig nagyban megváltoztatta az asztal körüli viselkedés formuláit. Az étkezési etikett már nem feltétlenül a kölcsönös udvariasságról, hanem inkább arról szólt, hogy a résztvevő, hogyan tudja kifejezni kifinomultságát. Ez lett a „sprezzatura” forrása.

A reneszánsz Itáliában az étkezés fontos „üzleti tárgyalások” színhelyévé vált. A különböző városállamok arisztokratái fényűző, gondosan megtervezett banketteken fogadták egymást, ahol a felszolgált fogások között élő zene szólt, és az asztalokon hatalmas, csillogó cukorszobrok pompáztak. Az egész esemény egy aprólékosan megkomponált látványosság volt: a tálalóasztalokra helyezett, gazdagon díszített ételkölteményekkel, a szigorú koreográfiára mozgó felszolgáló személyzettel és a méltóságteljesen az ajkakhoz emelt különleges poharakkal.

A felszolgálók maguk is a nemesség soraiból kerültek ki, a fiatal arisztokratákat a „szájtisztjeinek” nevezték. Ezek közüli is a legfontosabb feladat a „trinciante”-nek (mesterszeletelőnek) jutott, aki bámulatos képességekkel rendelkezett: a húst villájával a levegőbe emelve tökéletesen kiporciózott szeleteket ejtett a vendégek asztalára.  A trinciante az egészben sült vaddisznótól kezdve a tojásokon át az apró madarakig mindent felvágott, majd művészi tökéletességgel, a pengéje élén lévő sóval fűszerezte az ínycsiklandó húsdarabokat.

A pohárnoknak is jelentős szerep jutott: ő volt az, aki a vízzel kevert bort az egyedülállóan kialakított poharakba töltötte, és a teátrális hatás fokozása végett az első korty vétele pillanatában gyertyájával megvilágította a lapos kelyhet, amely csillogó rubin színével egyfajta úri pompával ruházta fel a jelenetet. A pohár anyaga is igazodott az ünnepélyes rituáléhoz, hiszen a szájjal fúvott velencei cristallo üvegből készült. A cristallo, az első igazán átlátszó, tiszta üveg méregdrága volt. Értéke nagyjából százszorosa volt a normál üveg értékének. Az itáliai elit ezért nagy becsben tartotta, a magas érték legendát is szült: az emberek úgy tartották, hogy ha egy ilyen pohárba méreg kerül, az azonnal összetörik.

A díszvacsorák ceremoniális momentumai, a fogások feltálalása a tálalóasztalon, a szertartásszerű ételkóstolás és a kehelyben lévő bor gyertyával történő átvilágítása a mérgezések elleni védekezésként is szolgált. Az arisztokratáknak minden okuk megvolt arra, hogy ne bízzanak vacsorapartnereikben. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a reneszánsz nagyságok, nevezetesen Giovanni Pico della Mirandola és Angelo Poliziano csontjaiban felhalmozódó, a kutatók által kimutatott tekintélyes mennyiségű arzén. A reneszánsz arisztokraták udvaraiban forgolódó emberek minden bizonnyal nem voltak olyan tökéletesen átvilágíthatók, mint a cristallo kelyhek.