Sztálintól Nixonig vezette Kína külpolitikáját Csou En-laj

2021. január 8. 14:09 Múlt-kor

Az 1898-ben született Csou En-laj a politika iránt már egészen fiatalon érdeklődést mutatott. Mandzsúria fővárosában, Senjangban kezdett iskolába járni, ahol néhány tanárának ösztönzésére politikai iratokat kezdett olvasni, ekkor nem volt még 15 éves. Később Japánban és Kínában is járt egyetemre. A tiencsini Nankai egyetemen azonban az irodalomszaknál sokkal jobban érdekelte a diákszövetség megszervezése. Csou az egyenlőtlenségek és a hadurak ellen harcot hirdető csoport lapjának szerkesztője lett.

Mozgalmi tevékenységének köszönhetően országos ismeretségre tett szert, megalapította a Tudatosság Társaságot, 12 férfi és 8 női taggal. Egy rövid letartóztatás után a Komintern részéről megkeresték és a Kínai Kommunista Pártba való belépésre buzdították. Ez elől ekkor azonban még kitért és Franciaországba utazott. Aktivitása Európában sem hagyott alább, Marseille-ben a diákok vezetőjeként lázadt fel a francia oktatási hatóságok korrupciója ellen. Kommunistává is itt vált végül.

1924-ben tért vissza Kínába. Kuangcsouban a Csang Kaj-sek vezette Vampoa Katonai Akadémai politikai vezetője lett. A következő évben kitört zavargásokból katonai sikereket elkönyvelve került ki, a Kínai Kommunista Párt Kuangtung tartományi titkára lett és egyre feljebb jutott a párthierarchiában is, 1927-ben a Politikai Bizottság tagjává választották.

A Kuomintang, a Kínai Köztársaság kormánypártja és a Kínai Kommunista Párt között 1927 és 1950 közötti zajló polgárháborúban az ingatag belpolitikai helyzet ellenére katonai vezetői pozícióját meg tudta őrizni. Kulcsszerepet töltött be az Északi Hadjáratban, a „hosszú menetelésben” és a Japán elleni egységfront létrehozásában. Az 1930-as évek közepétől haláláig a Mao Ce-tung mögötti második embernek számított.

Az 1937 nyarán kitört második kínai–japán háború jelentette erőpróbán az egységfront elbukott, a polgárháború egészen 1949 októberéig folytatódott, amikor is Mao kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot. Csou a miniszterelnöki és a külügyminiszteri posztot nyerte el. Több fontos nemzetközi értekezleten és tanácskozáson képviselte az országot, 1949-ben és 1950-ben is járt Moszkvában a kínai-szovjet alapszerződés aláírása ügyében. Jelen volt az első indokínai háborút lezáró 1954-es genfi értekezleten.

A következő évben Bandungba utazott, hogy részt vegyen az első nagy afroázsiai csúcstalálkozón. Ekkor majdnem egy merénylet áldozata lett. Hongkongban állítólag kuomintangista ügynökök bombát helyeztek el a repülőgépén, amiről a kínai hatóságok tudomást szereztek, így Csou az utolsó pillanatban nem szállt fel. Nem értesítették azonban a többi utast, a robbanásban 16-an életüket veszítették.

Külügyminiszterként 1958-ig tevékenykedett, a miniszterelnöki posztot azonban haláláig megtartotta. 1972-ben fogadta a Kínába érkező Richard Nixon amerikai elnököt, akivel aláírta a Sanghaji Nyilatkozatot. Csout diplomatikus és mérsékelt vezetőnek tartották, aki Kína külpolitikai kapcsolatainak erősítésére törekedett, egész működése alatt kiegyensúlyozó és békítő szerepet töltött be.

A belpolitikában a szélsőségeket mérsékelni próbálta. Így például a kulturális forradalom idején a vörös gárdisták túlkapásai és erőszakos cselekedetei ellen beszédeiben a rá jellemző óvatos és diplomatikus módon próbált fellépni. E téren azonban kevésbé volt hatékony. Ennek ellenére népszerű politikus volt, amit a halála után kitört zavargások is bizonyítanak. A megmozdulás hátterében az állt, hogy nem engedélyezték a róla szóló nyilvános megemlékezést.

Csou életútjának értékelése ellentmondásos, kritikusai leginkább azt hozzák fel ellene, hogy magasan képzett értelmiségiként, nemzetközi tekintéllyel bíró politikus létére hogyan asszisztálhatta végig Mao hibákkal és súlyos bűnökkel terhelt politikáját. Főként a nagy ugrás és a kulturális forradalom idején, amikor leginkább láthatta, mekkora károkat okoz szeretett országának és lakóinak.