Szovjet állampolgár be sem tehette a lábát Amerika egyharmadába az ötvenes években

2018. március 30. 08:21 Múlt-kor

Az 1957. november 11-én kiadott térkép szerint bárki, aki szovjet útlevéllel lépett be Amerika területére, nem látogathatta meg sem a New York-i Long Islandet, sem Nyugat-Kalifornia nagy részét, sem Florida keleti partjának csaknem egészét. Összességében körülbelül az ország területének egyharmadából ki lettek tiltva a Szovjetunió és a keleti blokk állampolgárai. A térképen vörös foltok jelzik a területeket, ahová nem léphettek be. A vörös területeken belüli zöld körök a látogatható városokat jelzik a tiltott területeken belül (a legtöbb nagyváros ilyen volt). Egyes esetekben konkrét utakat is kijelöltek az amúgy tiltott területeken való átutazáshoz. Ezek ellentéteiként a piros körök az amúgy szabadon látogatható területeken jelzik a tiltott helyszíneket, többnyire a déli és középnyugati államokban.

A térkép érdekes kérdéseket vet fel. Miért volt tilos Memphisbe menni, de Nashville-be nem? Miért volt tiltólistán Washington állam egésze? Lehetséges, hogy némelyik helyszín mögött volt valamilyen logika, de a többit vélhetően önkényesen választották ki azért, hogy az ország egy jelentős részét hozzáférhetetlenné tegyék a szovjet látogatóknak, csakúgy, ahogy a szovjetek tették az amerikaiakkal, árulta el Ryan Moore, a Kongresszusi Könyvtár Földrajzi és Térképosztályának térképészeti specialistája. „Egyszerűen nem bíztunk egymásban” – mondta.

A katonai bázisok és a gyárak vélhetően különleges figyelmet igényeltek. Egy 1955-ös külügyminisztériumi memorandum olyan objektumokat sorol fel, amelyet szovjet látogatók nem fényképezhetnek vagy rajzolhatnak le, a listán találhatók katonai bázisok, üzemanyagraktárak, tengeri kikötők, erőművek, gyárak, és kommunikációs objektumok is. Amerika felett repülve is tilos volt fényképeket készíteniük.

Vélhetően egyéb megfontolások is szerepet játszottak. „Úgy gondolom, minimalizálni akartuk a szegregáció látványát és más társadalmi jellegű dolgokat, amiket propagandára használhattak volna fel” – mondta Moore. „Hiszen a hidegháború mindenekelőtt egy ideológiai háború volt kelet és nyugat között, amiben bármelyik oldal hibáit kihasználhatta a másik.”

Az 1957-es térképen jelölt tiltások ráadásul valójában lazábbak, mint a néhány évvel korábbiak. Egy 1952-es bevándorlási törvény értelmében gyakorlatilag kizárólag az amerikai legfőbb ügyész különleges engedélyével léphetett be bárki látogatóként az országba a kommunista országokból. 1953 és 1954 folyamán mindössze harminchárom szovjet állampolgár kapta meg ezt az engedélyt. A Szovjetunió ezzel szemben jóval megengedőbb volt az amerikai állampolgárokkal, akik az ország nagyobb részét bejárhatták. Ily módon azt mondhatták az Egyesült Államokra, hogy a névleges liberalizmusa ellenére sokkal keményebb tiltásokat tart fenn, mint a Szovjetunió. Ahogy a Nemzetbiztonsági Tanács egy 1955-ös jelentésében szerepel, „az Egyesült Államokat egy vasfüggöny fenntartásával vádolják.”

A jelentés összeveti az átfogó tiltások feloldásának pozitívumait és negatívumait. Az előnyök között sorolja fel, hogy a szovjet látogatók közül egyesek disszidálhatnak, amíg az országban vannak, illetve azt a feltételezést, hogy egy szovjet állampolgárra mindenképpen „nagy hatással lenne Amerika látványa és technológiai vívmányai.” A lazítás árnyoldalai a szovjet hírszerző ügynökök beszivárgásától a „szovjet veszéllyel” szembeni figyelem általános lankadásáig terjedtek. Végül Eisenhower elnök úgy döntött, követi a szovjetek amerikaiakra vonatkozó mintáját, és az ország nagyjából hetven százalékát látogathatóvá tette, beleértve a legtöbb százezernél több lakosú várost. Az átlagos szovjet állampolgárokra vonatkozó tiltásokat Kennedy elnök fel is oldotta 1962-ben, de a szovjet újságírókkal és hivatalos személyekkel szemben ezek a hidegháború végéig érvényben maradtak.