Színpadról tanította országát méltóságra a zengő hangú Jászai Mari

2021. október 5. 10:25 MTI

1850. február 24-én született Ászáron, a Komárom vármegyei kis falu keresztelési anyakönyvébe Krippel Mária Anna néven jegyezték be az uradalmi ács ötödik gyermekét. Becsvágyó édesanyja tanult embert akart nevelni gyermekeiből, ezért Győrbe költöztek, ahol apja megyei hajdú lett.

Anyját ötéves korában vesztette el, ezután a nagynénje nevelte Pannonhalmán. A négy elemi után durva apja és mostohája cselédnek adta, szolgált Bécsben is, majd az osztrák-porosz háborúban markotányosnőként dolgozott: vizet és élelmet hordott a katonáknak, valamint ápolta a sebesülteket.

Tizenhat évesen megszökött egy vándorszíntársulattal. Székesfehérvárott lépett először színpadra kardalosként, statisztaként, de ő többre vágyott, s hamarosan a Budai Népszínházhoz szerződött. A Horváth-kerti színpadon már Jászai Mari néven játszott, s néhány szavas szerepekben is feltűnt.

1869 tavaszán hozzáment színésztársához, a nála tíz évvel idősebb Kassai Vidorhoz. A komoly, művelt, olvasott ember bámulattal töltötte el a hatalmas tudásvággyal megáldott fiatal Jászait. Együtt szerződtek a kolozsvári színházhoz, ahol a kezdő színésznő szinte éhezett, mert minden pénzét színpadi ruhákra költötte.

Reggelit és vacsorát nem evett, miközben férje – akitől nemsokára elvált – kávéházba járt. Jászai Mari híre a fővárosba is eljutott, a Nemzeti Színház intendánsa leutazott érte Kolozsvárra, s szerződtette a nyugalomba vonult Jókainé Laborfalvi Róza tragikai szerepkörére.

Jászai Mari 1872. április 3-án mutatkozott be a mai Múzeum körút és Rákóczi út sarkán álló Nemzetiben, a Bánk bán Gertrudis királynéjaként. Veleszületett tehetségét állandóan fejlesztette, és óriási hatású művész vált belőle.

Néhány hónapnyi megszakítással 53 éven át tündökölt a Nemzeti Színház élén (egy évadot a századfordulón a Vígszínházban töltött). 1883-ban ő volt Az ember tragédiájának első Évája, húsz Shakespeare hősnőt játszott el, és elsőként alakította magyar színpadon az antik tragédiák kiemelkedő asszonyait: Antigonét, Iokasztét és Elektrát.

Művészetének csúcsát minden megítélés szerint Szophoklész Elektrájában érte el. Szinte eggyé vált a szereppel: „Ezért érdemes volt születni. Maga Elektra vagyok” – írta naplójába. Hasonlóan a sajátjának érezte Grillparzer Medeáját, az 1887-es bemutató után harminc éven át játszotta páratlan sikerrel a szerepet.

Mind színpadi játékát, mind versmondását pátosz hatotta át. Kivételes egyénisége lehetővé tette, hogy különlegességének megfelelő egyéniségeket ábrázoljon. Zengő alt hangja élettel töltötte meg a nemes veretű szövegeket, a színpadról tanított egy országot az igazi méltóságra.

Mindig az egész darabot ismerte, nem csak a saját szerepét. Kiválóan megtanult görögül, németül, angolul és franciául, Ibsen John Gabriel Borkman című darabját az ő fordításában játszotta társulata. Számos alkalommal adott önálló estet, 1914-ben két korai némafilmben szerepelt. Petőfi nagy rajongója és Széchenyi István csodálója volt, minden év utolsó estjén felkereste Petőfi kiskőrösi szülőházát, hogy verseivel emlékezzen a költőre.

Utálta a képmutatást, túláradó temperamentuma, életszomja szenvedélyes kapcsolataiban is kifejezésre jutott, hősnő volt a hétköznapi életben is. Szerelme volt hosszabb-rövidebb ideig a költő Reviczky Gyula, a fiatal író Szomory Dezső és a festő Feszty Árpád is. „Sosem volt méltó társam a színpadon. Az életben sem. Én mindig szárnyalni akartam, és a hősöm mindig a föld felé húzott” – írta. Életfilozófiáját így fogalmazta meg: „Az élet célja: az élet. Nagyon élni, jól, rosszul, ahogy jön, és ahogy az ember hajlamai akarják.”

Egyébiránt kevéssel beérte: cselédet nem tartott, lakását maga takarította, ruháit maga tervezte. Gyakran adakozott, pedig napi jövedelmén kívül nem volt vagyona, ezért az Elektra-előadások bevételét ajánlotta fel jótékony célokra. Az első világháborúban mindenét, ékszereit, ruháit is szétosztotta a szegény katonák között, nyolcszázszor szavalt a sebesülteknek és a sebesültek javára. Hozzájárult a kolozsvári Mátyás király emlékmű felállításához és szülőfaluja iskolájának felújításához is.

Idős korára bölcs asszonnyá érett, gondolatait, művészi tapasztalatait a világgal is megosztotta: cikkeket írt a magyar nyelvhelyességről és a színészi alkotómunka módszereiről. Lakásának ablakából a Dunát nézte naphosszat (ma nevét viseli a tér, ahol lakott). Amikor betegsége súlyosbodott, az emberek részvéte elől egy szanatórium szerény szobácskájába menekült, szörnyű szenvedéseit méltósággal viselte, nem panaszkodott.

1926. október 5-én bekövetkezett halála után nyilvánosságra került naplója és emlékiratai színháztörténeti szempontból is értékesek. Már életében emléktáblát helyeztek el ászári szülőházán, amelyet napjainkban emlékháznak rendeztek be. Róla nevezték el a tatabányai Jászai Mari Színházat, 1953-ban pedig megalapították a Jászai Mari-díjat, amely ma is a színjátszás egyik legnagyobb állami kitüntetése.