Saját unokájának apja is lehetett Casanova, a világhírű nőcsábász

2018. augusztus 27. 18:53 Múlt-kor

A kitaszítottságból az elitbe

Giacomo Girolamo Casanova, a híres 18. századi velencei nőcsábász alakját ugyanolyan romantikusan ábrázolták 200 évvel ezelőtt, mint napjainkban. Élete tele volt intrikával, kalanddal és csábítással, emellett előfordult, hogy az okkultizmusban, alkímiában vagy a kémkedésben is kipróbálta magát. Beszélgetőpartnere volt a felvilágosodás legélesebb elméinek, és írásain keresztül gyakorlatilag maga szerezte saját legendáját.

Casanova 1725-ben született egy bűnben és erényben egyaránt bővelkedő velencei család első gyermekeként – később öt testvére is született. Édesanyja színésznőként Európát járva inkább a karrierjére kívánt koncentrálni, mint a gyermeknevelésre, édesapja pedig nyolcéves korában meghalt. Nevelése eleinte nagyanyjára hárult, majd kilencéves korában Padovába küldték egy bentlakásos iskolába. E korai elutasítás sokak szerint szerepet játszhatott Casanova hírhedt személyiségének formálásában.

Az ifjú Casanova a bentlakásos iskola borzasztó körülményeiből egyik tanítója, Gozzi abbé házába menekült. Itt találkozott először komolyabban az ellenkező nemmel, amikor Gozzi húga, Bettina tizenegy éves korában fogdosni kezdte – erre igen kellemes emlékként hivatkozott a későbbiekben, és egész életében tartotta a kapcsolatot a Gozzi családdal. Az abbé hamar meglátta Casanovában a szellemi tehetséget: mindössze 12 évesen beiratkozott a padovai egyetemre, ahol 17 éves korában végzett. Gozzi reménye az volt, hogy jogi diplomájával egyházjogászként helyezkedik el.

Casanova visszatért Velencébe, ahol hamar talált magának támogatót: a 76 éves szenátort, Alvise Gasparo Malipierót, aki házába fogadta és kiképezte az európai udvari viselkedés és ízlés normáiban. Malipiero azonban egy alkalommal rajtakapta az ifjút a saját kiszemeltje, Teresa Imer színésznővel való enyelgés közben, így kiutasította házából. Ekkortájt történt Casanova első valódi légyottja, az akkor 14 és 16 éves nővérekkel, Nanetta és Marton Savorgnannal.

Velencében valóban az egyházjogi pálya felé tett lépéseket, nagyanyja halálát követően papi szemináriumba is beiratkozott egy rövid időre – hamar utolérték még egyetemi évei alatt rögzült szerencsejáték-függősége miatti tartozásai, amelyek miatt az adósok börtönébe is került. Végül egy Acquaviva nevű római bíboros írnokaként (e minőségben még a pápával is találkozott) vált egy szerelmi botrány bűnbakjává, ami gyakorlatilag véget vetett egyházi pályafutásának.

Új karrierként a katonáskodást célozta meg – a kor szokásának megfelelően vásárolt egy tiszti beosztást magának egy velencei regimentben, amellyel eljutott Korfúra és Isztambulba is. Mivel lassúnak találta előrelépése ütemét, hamarosan eladta beosztását, és úgy döntött, a szerencsejátékból fog megélni. Miután azonban a tiszti beosztása eladásából származó pénzt elverte, nem maradt más választása, mint munka után nézni. Végül a Savorgnan-nővérek rokonai, a befolyásos Grimani-család egyik színházában helyezkedett el hegedűsként (a hegedűművészetre szintén Gozzi oktatta kamaszkorában).

Egy jól sikerült nyerő sorozatot követően elindult, hogy bejárja Európát – ennek során folytatta futókalandjait, de több hírességgel és fontos személlyel is találkozott, továbbá egy szabadkőműves páholyba is belépett, valamint érdeklődött a kor új spirituális mozgalma, a rózsakeresztesek iránt is. Sorozatos botrányaival mindenhol magára vonta a hatóságok figyelmét, és a legtöbb városból idővel kiutasították. Velencébe visszatérve még börtönbe is került a közerkölcs megsértéséért, méghozzá a dózse palotájában található hírhedt Piombiba, ahonnan azonban egyedülálló módon sikerült megszöknie 1756-ban.

Ezt követően Párizsba tért vissza, ahol magát hol alkimistának, hol rózsakeresztesnek kiadva a társadalom érdeklődő krémjének társaságában töltötte idejét, köztük Madame Pompadourral és Jean-Jacques Rousseauval. Legfontosabb kapcsolata azonban a francia külügyminiszter, François-Joachim de Pierre de Bernis volt, aki előbb az országos lottó egyik vagyonkezelőjeként, majd kémként vette alkalmazásba. A hétéves háború során francia államkötvényeket árult külföldön, az ebből keresett pénzt pedig egy selyemmanufaktúra alapításába fektette, amelynek női alkalmazottjait saját „háremének” tekintette.

Rengeteg pénzét továbbra sem kezelte jól, így hamarosan ismét eladósodott, és menekülni volt kénytelen – ekkoriban kezdte el magát „Seignalt lovagjaként”, illetve édesanyja leánykori nevét használva „Farussi grófjaként” aposztrofálni. Angliától Oroszországig bejárta Európát, és mindenhol a Franciaországban jól működő országos lottó ötletét próbálta eladni. Többször végletesen legyengült különféle nemi betegségek hatására, és egyre kevesebb helyen talált ötleteire nyitott embereket, akik még ne hallottak volna róla és kétes hírnevéről.

Élete utolsó éveit a mai Csehország területén, Duchcovban található Dux-kastélyban töltötte Karl von Waldstein gróf oltalma alatt, annak könyvtárosaként. Itt írta meg emlékiratait, és itt is hunyt el 73 éves korában, 1798. június 4-én.

1. A kitaszítottságból az elitbe
2. A „hódító”