Saját szavaikkal mesélnek a tengeri hajózás hőskorának rettenthetetlen asszonyai
2019. november 26. 17:59 Múlt-kor
Családdal a bálnák nyomában
Az idő múlásával a világ egyes tengeri hatalmainak haditengerészetei engedékenyebben álltak a fedélzetre vitt nőkkel kapcsolatban, különösen ami a kapitány feleségét illette: idővel bevett szokássá vált, hogy a hajó parancsnokával tarthat hitvese is.
A kereskedelmi hajókon azonban – ahol mind a hely, mind a rakomány súlya, és ezáltal az elérhető sebesség, azaz az utazás ideje pénzben volt mérhető – a helyzet egészen más volt.
Nők legfeljebb fizető utasként kerülhettek kereskedelmi hajókra, illetve – a kora újkori rabszolga-kereskedelem folyományaként – eladásra szánt rakományként. A nem katonai hajókon a nőkkel kapcsolatos változást a távolságok növekedése hozta meg a 19. század elején.
E növekedést elsősorban a bálnavadászat idézte elő: ahogy a 19. századra az Európához és az Egyesült Államokhoz közel eső tengerek bálnaállományát gyakorlatilag kipusztították, idővel a Csendes-óceánra, Dél-Amerika nyugati partjaira helyeződött át a nyereséges bálnavadászat lehetősége, ami több éves utakat jelentett a hajók legénysége számára.
Susan Veeder a Nauticon nevű bálnavadászhajó kapitánya, Charles A. Veeder feleségeként a Massachusetts állambeli Nantucketből indulva járta a tengereket 1848 szeptemberétől 1853 márciusáig, és írta meg naplójában élményeit. A naplót vízfestmények teszik szó szerint színessé.
Bejegyzései röviden említik az időjárás fejleményeit és a távolabbról megpillantott szigeteket, azonban a Galápagos-szigetekről, a Pitcairn-szigetről, illetve Peru partjairól készült illusztrációi kiemelkedő forrássá teszik naplóját.
Veeder naplójában lejegyzi, mennyi jóban volt része a fedélzeten: „A kapitánytól kaptam egy üveg szilvát, egy konzervdoboz levest, egy sajtot, néhány üveg bort” – írja egy bejegyzésben.
Mire Veeder férjével útra kelt, Nantucket és más, főként bálnavadászatból élő települések kapitányfeleségei számára már szinte elvárás volt, hogy férjükkel tartsanak a hosszú utakon.
Habár a korábbi évtizedek asszonyaival szemben nem kellett éveket férje nélkül töltenie, naplójában hangot ad erős honvágyának is. „Szépen tartunk hazafelé” – írja. „Siettetem az időt, amikor megérkezünk.”
A kapitányfeleségek számos előjogot élveztek a hajókon, azonban számos korlátozás is érvényesült. Ha éppen egy bálna feldolgozása folyt a fedélzeten, semmiképpen sem léphettek ki oda: nem csupán az ezzel járó bűz, mocsok és füst miatt, de azért is, mert útban lettek volna a munkát végző matrózoknak.
A személyzet számára semmi sem tette nyilvánvalóbbá a rangbeli különbséget, mint hogy a kapitánnyal ott lehetett hitvese. Ez akár valódi ellenszenvbe is átcsaphatott, ha valamilyen okból – például családtagjai egészségére való tekintettel – a kapitány megparancsolta a kikötést, amivel a családjukat nélkülöző tengerészek számára csak távolabb került a hazaérkezés pillanata.
A tengeri élet fárasztó volt, azonban az egyhangúság annál jobban kiemelte mind az örömteli, mind a fájdalmas eseményeket. 1849. december 31-én Susan Veeder lejegyezte naplójába, hogy kislánya, Mary – akit szintén magával vitt – „11 hónapos, 7 foga van, mindenfelé mászik a hajón, és nagyon agyafúrt.”
Alig három hónappal később Mary halálosan megbetegedett Tahitin. Veeder azonban mind az öt éven át tovább viselte a Nauticon életének nehézségeit, miközben családjával is törődött. Később férjét is elvesztette – őt azonban a hűtlenség szakította el tőle.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
