Nem csak a bűnözők rejtőztek el az ókori Róma katakombáiban
2022. július 29. 08:43 Múlt-kor
Bűnözés földön és vízen
A gyanútlan római polgár a birodalom szinte egyetlen pontján sem érezhette magát teljes biztonságban. Ahogy kilépett az utcára, rablók és fosztogatók állhatták útját, a zsúfolt utak pedig ideális terepet jelentettek a zsebtolvajok számára. A bűnözés útjára lépő szegények számára néhány sestertius a szegénységből való kitörést nem, csupán halvány reménysugarat jelentett – ahogy a nap végén, vagy a napközben elfogyasztott néhány kupa alkohol is, ami újabb problémát szült: a részeg bűnözők megjelenését.
Római piac Amédée Forestier (1854-1930) ábrázolásán
Ahogy ma, úgy az ókori Rómában is egy egyszerű kocsmai verekedés könnyen gyilkosságba torkollhatott. Az emberölés a legsúlyosabb bűncselekmények egyike, ún. főbenjáró bűntett volt. A köztársaság korában külön fogalom alá tartozott az apa- s általában a rokongyilkosság (parricidium), de emellett immár megkülönböztették a közönséges emberölést (homicidium), a méregkeverést (veneficium) és az orgyilkosságot, vagyis az előre kitervelt, aljas indokból elkövetett szándékos emberölést (crimen inter sicarios).
A vagyonos római polgárra – akit útjára szolgái vagy testőrei kísértek el – Rómától távol is számos veszély leselkedett. A nagy műutak mellett ugyanis betyárok bújtak meg: lesben álltak, majd rajtaütöttek az utazón, kirabolták, és ha a megtámadott ember ellenállást tanúsított, súlyosan bántalmazták, esetleg meg is ölték. A betyárok bandákba verődtek, közülük sokan szökött rabszolgák és katonaszökevények voltak, akik a szigorú rend és fegyelem elől menekültek a gyors meggazdagodás reményében. Apuliában és Lucaniában az útonállást sokáig alig lehetett megszüntetni, de ez igaz volt Görögországra, Kis-Ázsiára és az afrikai provinciákra is.
Bűnözőkre támadó vadállatok egy római amfiteátrumban Heinrich Leutemann 1866-os illusztrációján
Az útonállót általában azon a helyen, ahol a tevékenységét folytatta, elrettentés céljából – és hogy az áldozatok hozzátartozói vigasztalást találjanak – keresztre feszítették, néha pedig a vadállatok elé vetették őket. Ez egyáltalán nem számított szokatlan gyakorlatnak: nem egy forrást ismerünk, amely arról számol be, hogy elrettentés gyanánt egy-egy hírhedt bűnözőt a provinciákból a fővárosba szállították, hogy megfelelő nyilvánosság előtt, állatviadalon nyerjék el büntetésüket.
A gladiátoriskolákba küldött (ad ludum) elítélteknek (például az emberrablóknak) viszont lehetőségük volt rá, hogy – persze ha nem vesztették életüket idejekorán – elnyerjék a szabadságukat.
A köztársaság korában a kalózkodás már olyan komoly kihívás elé állította Rómát, hogy arra központilag kellett megoldást találni. A rómaiak több ízben is háborút indítottak a tengeri útonállók ellen, ám a kalózkodást nem tudták teljesen felszámolni. A Kr. e. 2 század közepétől a földközi-tengeri kalózkodás mind nagyobb méreteket öltött: a gyors vitorlásokkal szemben a nehézkes teherhajók tehetetlennek bizonyultak, a kalózok kifosztották a hajókat, a legénységet pedig rabszolgának adták el, esetleg – ahogy az a fiatal Julius Caesarral is megesett – csak magas váltságdíj fejében engedték el.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
