Napóleon még a Bourbon királyokénál is fényűzőbb udvart tartott fenn

2018. április 12. 18:42 Múlt-kor

Első lépése egy kiváltságos őrség létrehozása volt, amely kizárólag hozzá volt hűséges, 1799 decemberében – ebből lett később a Császári Gárda magja. Ez a legelejétől fogva egy elit egység volt, nagyszerű uniformisokkal és más alakulatokhoz képest mind fizetésbeli, mind rendfokozatbeli privilégiumokkal. A Francia Köztársaság első konzulja, azaz Napóleon, eleinte hetente, később havonta tartott szemlét őrsége felett a Tuileriák kertjében, amely a korábbi királyok rezidenciája volt, egy olyan fehér lovon ülve, mely egykor XVI. Lajosé volt. Egy angol látogató szerint az őrök jelenléte volt Párizsban „az egyetlen, ami fenntartja a köznyugalmat és szenzációt csinál”.

Napóleon 1800 januárjában költözött be a Tuilériák palotába. Ezután, a szintén „monarchizáló” hatású új alkotmány bemutatásával egy időben létrehozott egy udvari rendszert. A saját gárda és a palotába költözés után elkezdett fogadásokat tartani. Az embereknek udvari ruhát kellett viselniük selyemharisnyával és csatos cipővel, vagy egyenruhát. Az angol látogató azt írta, „egyetlen európai udvar fejének sem vetekedhet a ruhája az első konzuléval”.

1804-ben I. Napóleon néven a franciák császárává kiáltották ki. Udvartartásokat hozott létre saját maga és családtagjai számára. December 2-án, a pápa jelenlétében császárrá is koronázta magát a Notre Dame-ban.

„Trónok harca” Napóleonnal

Ezek után Napóleon sajátos „trónok harcát” játszott – saját magát és a Francia Birodalmat is gyengítette azzal, hogy fivéreit és sógorait tette Lucca (1805), Hollandia (1806), Nápoly (1806), Vesztfália (1807) Berg (1807) és Spanyolország (1808) trónjaira. Amíg uralkodtak, a Bonaparte fivérek csak rakták félre a pénzt arra az esetre, ha megbuknának. Idősebb bátyja, Joseph Bonaparte spanyol király például ellopta a spanyol koronaékszereket és a királyi festménygyűjteményt (utóbbiakat később Wellington tábornok zsákmányolta, és azóta londoni rezidenciáján, az Apsley House-ban találhatók). A nagy terek, amelyeket a Bonaparték palotáik előtt kialakítottak Amszterdamban, Nápolyban és Madridban, az ellenségesen viselkedő tömegek könnyebb lövetését szolgálták.

Napóleon fizikailag is játszott a trónokkal – megtiltotta testvéreinek, hogy karosszékben üljenek a jelenlétében (kivételt képeztek nővérei és sógornői, ha terhesek voltak). Még édesanyjának is csak kar nélküli szék használatát engedte meg. 1811-ben emiatt nem jelent meg Napóleon fiának, Róma királyának keresztelőjén.

I. Napóleon nem csupán Franciaországon kívüli királyságok trónjaira ültette rokonait, hanem meg is szüntette a meglévő köztársaságokat Európa-szerte, régieket és újakat: Velencét (1797), Franciaországot (1804), Genovát (1805), Luccát (1805), Dubrovnikot (1806), valamint a Ciszalpin (1805), Bataviai (1806), és a Hét Sziget (1807) Köztársaságokat. Királyi palotákat hoztak létre Amszterdamban, Velencében és Genovában. Frankfurt városát megtette nagyhercegséggé (amelynek örökösévé mostohafiát, Eugène de Beauharnais-t nevezte ki), a Német-Római Császárság mind az ötvenkét „szabad városát” vagy magának, vagy a különféle német uralkodóknak ajándékozta, Szászország, Bajorország és Württemberg uralkodóit pedig királyokká léptette elő. Napóleonnak köszönhetően a 19. század eleje a legmonarchikusabb időszak Európa történelmében.

Illetlen viselkedés

Napóleon volt az egyik legmodortalanabb uralkodó a történelemben: a beszélgetésekben is támadott, nem csak a csatatéren. Sértegette a külföldi követeket, csúfolta mind fővadászát, Berthier marsallt, mind főlovászát, Caulaincourt tábornokot feleségeik állítólagos hűtlenségével. Főkamarását (egyúttal külügyminiszterét), Talleyrandot pedig „egy selyemharisnyába öltözött szarkupacnak” nevezte. Napóleonra azt mondták, „zöld nevetése” volt.

Azokban, akik jól ismerték, kevés hűséget inspirált Napóleon személyisége: udvarának majdnem minden tagja ellene fordult 1814-es és 1815-ös vereségei után, és mindkét évben lemondásra kényszerítették. Azok közül, akik vele tartottak Szent Ilona szigetére, csaknem mind vagy pénzjutalomra számítottak, vagy emlékirataikhoz akartak anyagot, a személyes hűség nemigen játszott szerepet. Napóleon fenntartotta az udvari etikettet a szigeten, az udvarbelieknek állniuk kellett a jelenlétében, valamint elvárta, hogy császárként tiszteljék.

Napóleon udvarán az is látszott, hogy jobban érdekelte a státusz, mint a kor más uralkodóit. Több palotát akart és formálisabb viselkedést várt el, valamint autokratikusabb volt, mint a Bourbonok. Száznál is több kamarása volt, udvartartása pedig összesen körülbelül háromezer embert tett ki. XVI. Lajos ehhez képest csupán négy embert alkalmazott kamarásként, teljes udvartartásában pedig kétezer ember volt. 1814 januárjában, amikor a képviselőház békét követelt, határtalan dühbe gurult. A Tuilériákban tartott fogadáson kimondta: „Minden a trónban lakozik. Egyedül én képviselem a népet.” Úgy gondolta, Franciaországnak nagyobb szüksége van rá, mint neki Franciaországra.

1815 júniusában Napóleon elidegenítette magától a közvéleményt azzal, hogy a „Petit Costume de l'Empereur” néven ismert hímzett ruhát viselte a Párizsi Nemzeti Gárda egyenruhája helyett. Kitartott amellett, hogy kamarásain keresztül üzent a képviselőháznak egy felelős miniszter helyett – ez a testület aztán megszavazta elmozdítását a waterlooi csata után.

Napóleon otthoni élete

I. Napóleon tulajdonába több mint hatvan palota tartozott – több, mint amennyi a Napkirály XIV. Lajosnak volt. Magánélete és rezidenciái élesen el voltak különítve nyilvános állami lakásaitól. Az udvaroncok rangját az fejezte ki, hogy az állami szobák közül melyekbe volt bejárása, szemben azon versailles-i szokással, amely a király hálószobájába való beengedés időpontjával fejezte ki ugyanezt. Napóleon udvara manapság is híresebb lenne, ha az általa legtöbbet használt paloták – a Tuileriák Párizsban és a nyugatabbra fekvő Saint-Cloud – nem lettek volna felgyújtva: előbbi esetében a párizsi kommün volt a felelős, utóbbiért a francia-porosz háború harcai. Azonban két Párizson kívüli palotában is léteznek ma is Napóleon-kori luxusrezidenciák: Fontainebleau-ban és Compiègne-ben. Napóleon időnként felvetette, hogy Versailles-ba költözik, „ahogyan XVI. Lajos is”, így két nagy felújítást is elrendelt: az elsőt 1806-1807 folyamán, a másodikat 1810-1812-ben. A császár rendszeresen megtekintette személyesen is a munkálatokat, amelyeket első számú építésze, Pierre Fontaine vezetett.

Napóleon igyekezett jót tenni Lyon selyemiparának, amelyet különleges állami kölcsönökkel is megtámogatott. Pompás ruhákat rendelt magának és udvarának, selyemöveket, köpenyeket és tollas kalapokat vezetett be azokhoz a ruhákhoz, amelyeket Versailles udvarbelijei hordtak (IV. György brit király később a brit köztisztviselői egyenruhákhoz, amelyek 1939-ig rendszerben voltak, a napóleoni udvari öltözeteket vette alapul.) Több strucctollat hordott kalapjában, mint Marie Antoinette – ha a forradalom a selyem és a vászon közötti háború lett volna, a selyem győzött volna. Orwell Állatfarm című 1945-ös regényének disznóihoz hasonlóan Napóleon udvaroncai, akiknek többsége a monarchiát gyűlölő forradalmár volt korábban, végül ugyanazokat a ruhákat hordták, mint korábbi uraik. A császár annyi selymet rendelt Lyonból (mintegy nyolcvanhét kilométernyit), hogy még száz évvel később is ezt használták fel a kormányzati székekhez.

Napóleon nemessége

1808-ban Napóleon megalapította saját nemességét. Tagjait nem csupán tehetséges katonatisztek és régi nemesek alkották, de olyan királygyilkosok is, mint Sieyès, aki a „Mi a harmadik rend?” című 1789-es forradalmi pamflet szerzője volt, vagy Carnot, aki „a győzelem rendezője” volt a jakobinus terror alatt. Mindketten grófok lettek. A Napóleon udvarában hivatalt viselő nemesek aránya az 1804-es hatvanöt százalékról nyolcvankét százalékra nőtt 1814-re. A 19. század folyamán a birodalmi nemesség – az olyan emberek, mint Dalmácia hercege, Wagram hercege, vagy Essling hercege – megerősítették és újra népszerűvé tették az arisztokráciát Franciaországban. A 19. század igazi aranykor volt a francia nemesség számára: több kastély épült, mint a 18. században.

Nem minden udvaronc volt azonban nemes. A regényíró Stendhal (valódi nevén: Henri Beyle) egy rendkívül hű bonapartista volt, aki a császárt és családját egyaránt csodálta. 1810 és 1814 között a császári bútorok bevizsgálójaként bejárása volt az udvarba, továbbá azt tervezte, Napóleon olaszországi palotáit francia bútorokkal fogja berendezni. Ő írta, a császár hiúsága „egy betegség szintjére” lépett. Ennek ellenére a Bourbon-restauráció után nem volt hajlandó belépni a Tuileriákba. Karrierje a dinasztikus hűség és az udvari rendszer 19. századi erejét mutatja. 1839-es mesterműve, A pármai kolostor című regény a napóleoni udvari életről szól Itáliában.

Vadászat

Napóleon felélesztette az udvar őszi Fontainebleau-i vadászatainak szokását, amelyeket 1786-ban XVI. Lajos megszüntetett. A császár mintegy ötven napot töltött itt összesen vadászattal 1807, 1809 és 1810 őszén, és körülbelül tízezer embert szállásolt ilyenkor el a palotában és a városban. Ahogyan XVI. Lajos idejében, ekkor is színtársulatok jöttek Párizsból esténként előadni. Ligne hercege, aki XV. Lajos és XVI. Lajos vadászatait is végigkísérte, Bécsből a következőt írta: „Miért viselkedik Napóleon Franciaország királyaként, ha egyszer a világ királya? Amikor az ember királyokra vadászik, nem vadászik szarvasra.”

Napóleon szerelmi élete

Napóleon Josephine de Beauharnais-vel 1796-ban kötött első házasságából nem született gyermek. Josephine-től 1810-ben elvált. Következő házassága, Mária Lujza osztrák hercegnővel (aki mellesleg Marie Antoinette unokahúga volt) a párizsi udvari élet csúcspontját jelentette. Esküvőjük alkalmából a Louvre-tól a Tuileriákig sétáltak a Louvre Európa nagy palotái és templomai előtt készült festményekkel díszített nagy galériáján keresztül (amely a versailles-i tükörterem napóleoni megfelelője volt), mintegy négyezer éljenző, udvari ruhába öltözött párizsi polgár előtt.

Idővel a császári háztartás egy alternatív kormány lett a külügyminiszter, Bassano hercege alatt, a Császári Gárda egy külön hadsereg négy vezérezredes alatt, a Domaine Extraordinaire, a császár saját kasszája, amelyet hódításaival igencsak meggyarapított, egy külön kincstárrá vált. 1811-ben megszületett fia és örököse, II. Napóleon, akit Róma királyának nevezett ki.

Napóleon sokkal bizonytalanabb volt magában és hatalmában, mint győzelmei és udvara alapján látszott, és mindvégig voltak ellene szövetkező franciák. 1814-re a háború, a sorozás és a romló gazdaság miatt rendkívül népszerűtlen lett az országban. Zsarnokká vált, aki megmondta udvaroncainak, hogy kivel házasodjanak, és hogy melyik iskolába küldjék gyermekeiket. A királyokra való bármilyen utalást kicenzúrázta a színdarabokból. Március 12-én Bordeaux kikötője megnyitotta kapuit egy Bourbon herceg, Angoulême grófja és angol csapatai előtt. Március 31-én, miután Párizs megadta magát, a lakosok ünnepelték a szövetséges hadsereget, ahogy I. Sándor orosz cár és III. Frigyes Vilmos porosz király vezetésével bevonultak. A megszégyenített Talleyrand főkamarás rendezte Napóleon megbuktatását és XVI. Lajos király testvérének királlyá kikiáltását XVIII. Lajos néven. Emellett a lakosság is felkelt Napóleon ellen Marseille-ben és Milánóban. Róma királyának, II. Napóleonnak az igényeit figyelmen kívül hagyták Itáliában.

Napóleon öröksége

Napóleon kisebb és gyengébb – körülbelül egymillió emberrel megfogyatkozott – Franciaországot hagyott maga után. Bukását egyik általa létrehozott monarchia, alkotmány vagy országhatár sem élte túl. Még hadseregét is feloszlatták, és XVIII. Lajos egy újat hozott létre, amely a 19. századi francia hadsereg alapját képezte. Napóleon legendája pontosan az volt: legenda és nem valóság. Dinasztiát azonban hagyott maga után, a rang és jogosultság érzéseivel telve. 1815 után a száműzetésben továbbra is úgy viselkedtek, mintha uralkodók lennének. Henry Fox 1823-ban írta Paulina hercegnőről: „Modora és fogadása akkor sem lehetne királyibb, ha Napóleon még mindig az általa illusztrissá tett trónon ülne.” 1828-ban Fox úgy gondolta, hogy Jérôme Bonaparte volt vesztfáliai király „bizonyosan (...) a leghercegibb kinézetű rezidenciát” tartotta fenn Rómában, és nem ment „olyan helyre, ahol nem királyként fogadnák.” Ahogyan a Tuilériákban, a Bonaparte-ok Rómában is vitatkoztak a családi vacsorákon, hogy ki ülhet karosszékbe, egészen addig, amíg végül Madame Mère abba nem hagyta a vacsorák rendezését.

Napóleon unokaöccse, Napóleon Lajos 1848-ban a Francia Köztársaság elnöke lett, 1852-ben pedig császár. Ő szintén pompás udvart tartott és új palotákkal, sugárutakkal és operaházzal tette ismét királyivá Párizst. Rezsimje azonban, csakúgy, mint nagybátyjáé, tragédiába torkollot: 1870-ben Franciaország vereséget szenvedett a francia-porosz háborúban. III. Napóleont letaszították trónjáról, kikiáltották a harmadik köztársaságot, Franciaországnak pedig el kellett ismernie Elzász-Lotaringia elvesztését.

1958 óta azonban új formában ismét jelen van Franciaországban a monarchia. Az ötödik köztársaságot gyakran nevezik „monarchikus köztársaságnak”, illetve „köztársasági monarchiának”. Charles De Gaulle biztosította, hogy az elnöknek több hatalma legyen, mint a korábbi francia köztársaságokban, emellett felélesztette a népszavazás napóleoni intézményét, mint az elnök megválasztásának módját. Maga De Gaulle mondta Alain Peyrefitte tudós-politikusnak: „Igen, monarchia vagyunk, de választott monarchia (…) Intézményesített egy új legitimációt, amelyet megszakított a forradalom, de ez a legitimáció a népre támaszkodik.”

A végrehajtó és a törvényhozó hatalom között hosszú háború, amely elpusztította a Bourbon monarchiát, gyengítette az első és második birodalmat, és megbénította a harmadik és negyedik köztársaságokat, véget ért. A végrehajtó hatalom győzött.