„Mint Ön tudja, én nem szoktam absolute hiába utazni” – a megállíthatatlan Xántus János kalandjai
2020. október 5. 14:46 Múlt-kor
A múzeummodernizáló Xantus
Amerikából 1864-ben tért haza. Budapesten fő mozgatórugója volt a pesti Állatkert megalapításának, 1866-tól igazgatóként vezette az intézményt, de nem sokáig maradt e tisztségben. Gyűjtő lévén a gyűjtemények sorsa sem volt irreleváns számára, ezért a múzeumi ügyekbe is belevetette magát.
Xántus modern elveket vallott, többször adott hangot kritikájának, ha úgy ítélte meg, szakmailag kifogásolható munka folyik a magyar múzeumokban és ez sajnos előfordult. 1864-ben a Magyar Tudományos Akadémián szólalt fel a Nemzeti Múzeum gyakorlata ellen, mi szerint a múzeum egyes tereit a pártfogó mecénások ízlése és elképzelése szerint rendezik be ahelyett, hogy megnyernék őket egy tudományos elvekre épülő, egységes intézményfejlesztést garantáló működés támogatására.
Korszerű kezdeményezés volt részéről a tárgyismertető katalógusok közreadása is. A múzeumi kiállítást nem egy zsúfolt bazárként képzelte el, hanem egy olyan bemutató térként, ahol a látogató az eredeti tárgyi emlékek jelenléte biztosította autentikus atmoszférában jut információhoz és gyarapítja ismereteit.
Xántust Eötvös József közoktatási miniszter 1868-ban bízta meg a kelet-ázsiai expedíción való részvétellel. Az osztrák és magyar zászlók alatt indított felfedező út Xántusnak egészen addig tartott, amíg nem érezte úgy, hogy korlátozzák tevékenységében. 1869 januárjában a mai Thaiföldön csatlakozott a flottához, de Japánban már az év végén függetlenítette magát az expedíció osztrák vezetésétől és a magyar kormány képviseletében a maláj szigetvilág felé folytatta útját.
1870 őszén tért haza, a maga ácsolta ládákban küldte haza gyűjtését: 350 ezer tételt meghaladó természettudományi anyagot és 2690 darabból álló néprajzi tárgygyűjteményt. Ebből pedig 1872-ben megalapította a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályát.
Emellett egy értékes fotókollekciót is hazahozott, melyek fókuszában a kelet-ázsiai kézműves ipar állt, de a képeken keresztül a mindennapok színes világa is kibontakozik. A színezett vizitkártyákon Japán, Kína, Sziám, Jáva, továbbá Egyiptom, Ceylon, Kelet-India, Borneó, Szumátra, Szingapúr lakói láthatók.
Fogarasi Klára ismertetőjéből megtudhatjuk, hogy különböző társadalmi és etnikai csoportok és hétköznapi életképek elevenednek meg a műtermi felvételeken. Így a sziámi király polgári és hagyományos ünnepi öltözékében, főrangú katonai méltóságok, nemesemberek, tisztviselők, ceyloni utcai zenészek, hindu kígyóbűvölők, jávai harcosok, arab vízárus gyerekek, egyiptomi narancsárus és így tovább. A globalizáció korában ez nem tűnik olyan nagy kuriózumnak, de a 19. század végi Magyarországtól még nagyon messze volt ez a világ.
A tárgyakból rendezett kiállítás 1871 tavaszán nyílt meg a Nemzeti Múzeum Természeti Tárának egyik termében. Selmeczi Kovács Attila tanulmányából megtudhatjuk, hogy Xántus a magyar múzeumi világ történetében először sajtótájékoztatót tartott a kiállítás megnyitása előtt. A kelet-ázsiai kiállítás nemcsak azért volt sikeres, mert a bemutatott gyűjtemény addig sosem látott tételeket tartalmazott, hanem mert Xántus gondoskodott arról is, hogy a nagyközönség számára érthető módon mutassa be azt és ezzel hozzáférést biztosított egy nagyobb társadalmi bázis számára.
Találkozott azonban meg nem értéssel is. Az Archeológiai Értesítőben a magát meg nem nevező szerző így bírálta Xántus munkáját: „[…] míg kénytelenek vagyunk minden nap a legbecsesb honi leletekről vagy gyűjteményekről lemondani – mivel állítólag nincs pénz, ne költsünk nagyobb összegeket olyanokra, melyek miatt, ha tárlatainkban hiányoznak, senki sem tehet szemrehányást, míg minden magyar fájdalommal nézi a külföld múzeumaiban a magyar tárgyakat, melyeket megvenni elmulasztottunk, mivel erre nem volt pénzünk.”
A gyűjtemény sorsa később nem úgy alakult, ahogyan ő elképzelte, sem a szakmai munka, sem a közművelődési funkció tekintetében nem kapott annyi figyelmet, amennyit Xántus szerint megérdemelt volna. Maga a múzeumi szféra szereplői és irányítói sem támogatták a területet, Pulszky Ferenc múzeumigazgató például zsibvásárként tekintett a gyűjteményre. A Xántus által a „tespedés és tengődés érájának” nevezett másfél évtizedes mellőzöttségből az önálló Néprajzi Múzeum létrehozásának ötlete zökkentette ki. A múzeumszervezés a millenniumi kiállítás megszervezése körüli aktivitásból tudott előnyt kovácsolni.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
