Milyen trükkökre tanították kedvenceiket az emberek a középkorban?

2017. június 28. 14:44

Egy középkori arisztokrata számára egy rátermett vadászkutya éppúgy elengedhetetlen volt, mint egy lovag számára az őt csatába repítő, megbízható hátasló. Ennek megfelelően már egészen korai időktől fogva nagy hangsúlyt fektettek a vadászkutyák tenyésztésére. Egy 10. században élt arab költő, Kushajim például egy, a vadászat vallási megengedhetőségéről szóló filozófiai értekezésében gondos útmutatást adott arra vonatkozóan, hogyan is kell helyesen tenyészteni a vadászkutyákat. Hasonló leírással találkozhatunk a Livre de la Chasse (A vadászat könyve) című 14. századi franciaországi kódexben is.

A korabeli kutyatartás azonban korántsem korlátozódott a vadászkutyákra, hisz épp oly fontos szerepet töltöttek be a mindennapi élet különféle területein a pásztorkutyák, a konyhai ebek, az őrkutyák, a harcikutyák vagy épp az egyszerű házőrzők. Mivel minden szerepkörre sajátos módszerekkel lehetett betanítani a derék jószágokat, nem véletlen, hogy a kutyaidomítás elterjedt szakmává vált a középkorban – és egyre gyakrabban bukkantak fel mutatványosok is, akik a legkülönfélébb trükkökre tanították meg az ebeket.

Egy 9. századi enciklopédiában például feljegyezték, hogy a damaszkuszi asszonyok körében az a hír járta, hogy egy bizonyos, Kínából származó kutyafajta a legalkalmasabb trükkök bemutatására, míg egy 14. századi utazó, Muhammad Ibn Mankali beszámolójában arról olvashatunk, hogy a vásárokban gyakran látható jelenet, amint a kereskedők kutyáikkal rövid kis előadásokkal szórakoztatják a köréjük gyűlt gyermekeket.

Szerencsére a fentieknél részletesebb beszámolók is fennmaradtak az évszázadok során. Egy 6. században élt bizánci történetíró, Jóannész Malalasz például pontosan megörökítette, amit egy nyugatról érkezett mutatványostól és kutyájától látott egy alkalommal. Az előadó először arra kérte a közönséget, hogy gyűjtsék össze a kezükön lévő gyűrűket és adják oda neki. Miután ez megtörtént, a mutatványos mindeni szeme láttára elásta a gyűrűket, majd elővezette a kutyáját. A sárgásbarna bundájú eb pár pillanat alatt kiásta az eltemetett gyűrűket, majd – a közönség hatalmas elképedésére – egyesével visszavitte mindenkinek a sajátját. Végül gazdájának utasítására nem csak a gyűrűk tulajdonosait szagolta ki, hanem – a beszámoló szerint – ki tudta választani a nézők közül a házasságtörőket, a prostituáltakat és a terhes asszonyokat is.

A 9. században egy Theophanész nevű történetíró beszámolója még ennél is tovább ment: Szerinte egy kutya ki tudta szagolni azt is, hogy az adott nő fiú vagy lánygyermekkel terhes éppen. A 13. századból egy névtelen szerző feljegyzésében egy másik utcai mutatványosról olvashatunk, aki amint elkezdett fuvolázni, kutyája akár az evést is azonnal félbehagyva, csatlakozott gazdájához és lelkes csaholással kísérte a zenét. Hasonló előadások Angliában sem lehettek ritkák, amint azt egy 16. századi angol orvos, John Caius is feljegyezte:

„Vannak aztán olyan keverék kutyák is, amelyeket arra tanítanak, hogy táncoljanak a hangszerek dallamára, így akár egyetlen dobütésre, a lant édes hangjára vagy a hárfa húrjainak harmonikus hangzására.”

Ekkor azonban már nem csak ugatásukkal kísérték a zenét: „Kihúzzák magukat az ég felé, elnyúlnak a földön, gyűrűbe csavarodnak farkukkal a fogaik közt, esdekelnek a húsért, és különböző egyéb trükköket mutatnak be – amelyeket csavargó mestereiktől tanulnak.”

Ugyancsak Caius örökítette meg, hogy a különféle szerepköröket ellátó kutyák között ekkor már feltűntek az apró ölebek is, akikkel az előkelő hölgyek előszeretettel „játszottak, enyelegtek és fecsérelték el az idejüket.” Az angol orvos megfigyelése szerint azok a hölgyek szerettek leginkább időt tölteni kutyáikkal, akiknek nem volt gyermekük, így házikedvenceikkel pótolhatták a mindenki által igényelt szeretetet.